Tegnap olvasgattam a kormány reformcsomagjára adott reakciókat, és érdekes kettősséget figyeltem meg: az emberek azt várják, hogy a kormány egyszerre adjon és vegyen el dolgokat, rendszerint ugyanazt. Szeretném megvilágítani pár példán keresztül:
Első példa: Valódi reformokat akarunk! Csökkentsék az állami szféra létszámát, valódi reformokat az oktatásban, egészségügyben, mindenhol! Ez, amit Matolcsy előadott ezen a területen, az nem reform, hanem egy semmi! - Röhejes, hogy az állam semmit nem tesz a fiatalok külföldre szivárgása ellen! Az orvosok fizetése nagyon kevés, a tanároké is, annyira, hogy már csak bolond megy tanárnak! Aki az egészségügyben dolgozik, az meg megszakad a munkától! Emeljék a fizetéseket ezeken a területeken!
Második példa: Nagyon sok rokkantnyugdíjas van Magyarországon, sokkal több, mint külföldön, azokhoz miért nem nyúlnak hozzá? - Jajj, mi lesz azzal a sok munkapiacra kerülővel? Hol fognak dolgozni? A volt rokkant építi majd a gátakat?
Harmadik példa: Az állam vonuljon ki a piacról, ne nyomja a pénzt a cégeknek, mert egyrészt korrupt módon csinálja, másrészt az állami vállalatoknál meg pazarlás folyik! Inkább hagyják az adómat nálam, majd én eldöntöm, mire költöm a pénzem! - Miért nem teremt az állam munkalehetőséget? Sok embert visszakényszerítenek a munkaerőpiacra, azok hol kapnak munkát, mert a vállalatok nem adnak nekik!?
Negyedik példa: Milyen dolog az már, hogy a rendőrök negyvenévesen nyugdíjba mehetnek? - Milyen dolog az már, hogy egy rendőrtől még hatvanéves korában is azt várják, hogy rohanjon a bűnöző után?
Hát igen, a klasszikus közösségi-egyéni érdekek ütközésével állunk szemben, ahol azt várjuk, hogy a közösség tegyen valamit a jövőért, de mi, egyénileg ezt nem vállaljuk fel. Sokan valóságos harcot folytatnak a nyugdíjasok ellen (utazási kedvezmények, kell-e nyugdíjcsökkentés, stb.), de ha pont az ő szüleinek a nyugdíját csökkentenék, akkor fel lenne háborodva. Vagy a líbiai helyzet kapcsán olvastam egy hozzászólást, ami szerint "oda kellene menni katonákkal, és rendet tenni", de nem tudom, mit szólna az illető, ha másnap kopogtatna nála két katona, és közölné vele, hogy "öltözz pajtás, mész Líbiába harcolni, itt a szuronyod!" - szerintem igencsak fel lenne háborodva. Van egy találó mondás - "más faszával verni a csalánt" - ez nagyon ideillik.
Ez a szemlélet kíséri végig az elmúlt húsz év politikáját is. Tudjuk, hogy az ország nem engedheti meg magának a tizenharmadik nyugdíjat, mégis arra szavazunk. Tudjuk, hogy az állami szférában egy nagyobb, százezres nagyságrendű leépítés is beleférne az "olcsóbb és hatékonyabb állam" reményében, mégis tiltakoznánk ellene, mert gyakorlatilag a tágabb családunkat közvetlenül érintené, és nem akarjuk, hogy sógor munkanélküli legyen.
Kellene valami közmegegyezés, de nemcsak ilyen NER-szinten, hanem egy tényleges, ahol a nép megállapodna, hogy ilyen meg ilyen cél érdekében ezt meg ezt bevállalja. Persze ehhez normális világos, értelmes párbeszéd is kellene a szokásos politikai lózungokon túl. Mert mégiscsak felháborító, hogy a kormány nem tesz semmit, meg nem adja vissza a magánnyugdíjpénztári pénzemet :-)
