Magyarország „gazdasági szabadságharcot” folytat – előszeretettel hangoztatja a média ezt a nézetet, miközben persze porig gyalázza Matolcsyt. Pedig a kormány által képviselt „különutas gazdaságpolitika” korántsem egyedülálló, és jópár olyan elemet felfedezhetünk benne, melyet más országok sikerrel alkalmaztak. Például Írország – nem most, hanem régebben.

Az ír makrogazdaság az 1980-es években nem sokban különbözött a mostani magyartól a tendenciákat tekintve. A gazdasági válság hatására (akkor olajválság volt éppen) az államháztartási hiány elérte a 10%-ot, az államadósság jelentősen megugrott (GDP 87%-ról 120%-ra), az adók harmadát hiteltörlesztésre fordították, az államháztartás kiadásai felemésztették a GDP 62%-át, és mindez 15%-os munkanélküliséggel párosult. Tegyük össze a két kezünket, mi (még?) nem tartunk itt, az írek viszont ilyen mélyről kezdték.

Mit tettek? Először is lecsökkentették az adókat, mind vállalati, mind egyéni szinten. A társasági adót 10%-ban határozták meg, és az ír SZJA (PAYE) rendszert is úgy alakították ki, hogy az embereknek több maradjon a zsebében. Ezt Orbánék is meglépték, igaz, nem olyan drasztikusan, mint az írek, Persze ezzel párhuzamosan leépítették az állami szolgáltatásokat is, fizetős egészégügy, meg sok minden más, amiről Magyarországon nem merünk beszélni, mert azonnal egy népszavazás követi (nem mintha az a 300 Ft megoldott volna akármit is, mindenesetre Írországban a vizitdíj 50 euró, egy minimálbéres 6 órás keresete...). Felépítettek tehát egy olyan államot, amiről a magyar liberálisok még csak álmodni sem mernek – alacsony adók, és ezzel párhuzamosan drasztikus állami kiadáscsökkentések. Orbánék itt is kapirgáltak valamit, a közszférában leépítéseket terveznek, de a fő állami pénzfalókhoz még nem mertek nyúlni. De talán februárban, legutóbb ezt ígérték.

Másrészt az íreknek egy nagyon nagy szerencséje is volt: becsalogatták a telekommunikációs-informatikai cégeket az országba (Intel, Microsoft, IBM) – és hát ez az iparág valósággal robbant a 90-es években. Kérdés, nekünk lesz-e ilyen szerencsénk, és sikerül-e jó lóra tenni, ehhez persze ki kellene találni, hogy mely iparágak fognak a jövőben uralkodni – talán a vegyipar, a gyógyszeripar, esetleg éppen a mezőgazdaság?

Harmadrészt kihasználták azt az adottságot, hogy nem voltak kommunikációs problémáik, lévén az angolt anyanyelvi szinten beszélik, és ez az alacsony adókkal együtt valósággal mágnesként hatott az amerikai cégekre, hogy Írországban építsék ki az európai hídfőállásukat. Vajon nem lehetne-e kihasználni nekünk azt, hogy bent vagyunk az EU-ban, és mi is hídfőállások lehetnénk – mondjuk a keleti piacnak? Vajon véletlen, hogy Orbán nagyon emlegeti Kínát?

És hát ezt az egészet persze meg kellett finanszírozniuk valamiből – bizony az EU-s pénzeket használták fel erre a célra, mi most éppen a magánnyugdíjpénztári pénzekkel próbáljuk megfinanszírozni az adócsökkentést, hogy aztán kinőjjük a problémákat.

Egyvalamire szeretném felhívni a figyelmet, az egész rendszer koherenciájára, azaz hogy ha az egyik elem hibádzik, akkor az egészből nem lesz semmi. Nem lehet alacsony adókkal bőkezű államot fenntartani, nem lehet pusztán protekcionista gazdaságpolitikával kitörni a válságból és nem lehet megfelelő oktatás nélkül idevonzani a külföldi befektetőket. A kormány nem indult el rossz úton, de ennél jóval több kell, különösen a kiadási oldalon kell meghozni néhány nagyon nehéz döntést. Különben ugyanúgy elbukunk, mint az írek a hetvenes években.

(Az, hogy most Írország nem éppen pozitív példa, az már egy másik történet, ennek nincs köze a fentiekhez, akit bővebben érdekel a téma, olvashat róla itt.