Hol rontottuk el? A világ folyamatosan fejlődik, főleg technológiailag, egyre több munkát a gép végez el az ember helyett, de ennek csak egy nagyon szűk csoport a haszonélvezője, és nem az emberiség.
1890. május elseje nem véletlenül került be piros napként az emberiség történelmébe: az ember végre elérte azt, hogy ne pusztán munkaeszközként tekintsenek rá, hanem emberként is; ezt jól jelzi a Beatrice által is megénekelt szlogen: 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás (a történelmi hűség kedvéért tegyük hozzá, hogy ez eredetileg rekreáció volt, de ez rosszul hangzott volna a refrénben)! Ha ezt kombináljuk a heti 5 munkanappal, azaz a heti 40 munkaórával, akkor megkockáztathatjuk a következő kijelentést: ha egy ember a heti 168 órából 40-et dolgozik, akkor ezzel megtette a magáét, és jogosult arra, hogy kivegye a részesedését a megtermelt értékekből is, fizetése arányában. Hogy ez az arány mennyire igazságos, azaz pl. hogy miért keres egy szakmunkás jóval kevesebbet egy könyvelőnél, miközben az előbbi munka társadalmi haszna nem tűnik annyival értéktelenebbnek, az egy másik (de kétségkívül érdekes) kérdés. Most nézzük pusztán a tendenciát: a XX. század elején már eljutottunk oda, hogy a napi 8 óra munka elfogadottá vált, bevezették a szabadságot, és később olyan munkatörvényeket hoztak, mely egyre jobban a munkavállaló érdekeit védte (ezt különösen a munkaidőbeosztás szabályozására értem, például ebédszünet bevezetése, annak meghatározása, hogy mennyi időnek kell eltelnie két műszak felvétele között, vagy a pihenőnapok kiadásának szabályai). Jogosan várhatnánk, hogy a technológia és a gazdaság fejlődésével itt, Magyarországon is a szabályok inkább tovább lazulnának, és az alkalmazott egyre több pihenőidőt kapna, ugyanakkora fizetésért. Mert megteheti a cég.
De nem erre tartunk. Egyrészt itt a nagyon erős távol-keleti verseny: közhely, de egy kínai gyalázatos munkakörülmények és munkafeltételek mellett is hajlandó (kénytelen) dolgozni, és ezt végtelenségig kihasználja az a tőkés, aki az anyaországban hasonló dolgokért börtönbe kerülne. A globális verseny pedig olyan feltételeket teremt, hogy a kormányok a munkahelyek megtartásáért kénytelenek olyan törvényeket hozni, melyek csorbítják a munkások jogait, és hátrányosabb helyzetbe hozzák őket: most utalhatnék a magyar kormány előtt lévő munkatörvénykönyv-módosításra, de „megnyugtatnék mindenkit”, ez nemcsak hazai jelenség, például az ír kormány is hasonlókat fontolgat.
Pedig a magyar munkaerőpiac amúgy sem arról híres, hogy betartaná a szabályokat: a napi 8 óra munka sok helyen már csak papíron létezik, a fizetetlen túlóra lassan elvárt, a két pihenőnapból az egyiken „be kell menni”, sőt, olyat is hallottam már, hogy a szabadságon lévő is kénytelen bent tölteni az idejét a munkahelyén. Aki meg nem vállalja, mehet máshová, biztosan lesz, aki megcsinálja helyette – kényszerből, mert kell a munka. Nincs mit szépíteni, a fizetetlen, kényszerített munkát nyugodtan nevezhetjük rabszolgamunkának, és ezt elvileg már kinőtte az emberiség – mondom, elvileg. Az is egy „izgalmas” jelenség, hogy egyre kevesebb ember dolgozik egyre többet, miközben egyre többen szeretnének dolgozni, de nem tudnak, mert nincs annyi munkahely. Régebben kapun belüli munkanélküliségről beszéltünk, azaz hogy olyanokat foglalkoztattak, akiknek nem jutott már munka, de az akkori társadalmi-politikai viszonyok miatt mégis alkalmazták őket; ma ennek pont fordítottja van, sok helyre még bőven elférne a munkaerő, mert az ott dolgozók jelentősen túlterheltek, de a vállalatok itt takarítanak meg pénzt: ha mindenki csak 1 órát túlórázik fizetetlenül, az 8 ember esetén máris 1 ember bérének megspórolását jelenti. Az, meg hogy az a 8 ember a stressz miatt egészségileg rosszabb állapotba kerül, nem érdekli a céget – majd jön helyette más.
Szóval érdekes, milyen irányba tart a hazánk és a világ. Bevallom, én elfogadom a Fidesz-által erőltetett javaslatcsomagot, abban az esetben, ha még egy mondatot betesznek a Munka Törvénykönyvébe: amelyik munkáltató nem tartja be az egészet betűről-betűre, az köteles mondjuk 50 millió forintos kártérítést fizetni a (károsult) alkalmazottjának. Legalább ennyi gesztust tegyenek a munkavállalók felé, 121 évvel 1890 után.
