A szerző (Droli) azt az elmebeteg ötletet találta ki, hogy emigrál (most már múltidőben)- Magyarországra. Az erről szóló élményeit, tapasztalatait egy posztsorozatban írja meg, mindenki nagy örömére.

Az utóbbi hetekben eléggé elfoglalt voltam: beköltöztünk a megvett házba, pakoltunk, festettünk, kertet rendeztünk - na és vásároltunk. Tévét, hűtőt, mosógépet, kerékpárt, lakberendezési tárgyakat, szerszámokat, ilyesmiket. Elég körültekintően jártunk el, megnéztünk több üzletet is, sokat mérlegeltünk, mielőtt ezt a több százezer forintot elköltöttük (lehet, megvan a milliós nagyságrend is), Matolcsy büszke lehet ránk, mert élénkítettük a belső keresletet :-) Azt ki sem merem számolni, hogy illetékekkel, áfával meg minden egyéb huncutsággal hány százezerrel gazdagítottuk az államháztartást... De most nem erről lesz szó, hanem arról, amit enyhén megdöbbenve tapasztaltam, nem egy helyen: néhány eladóra valósággal úgy kellett rátukmálnom a pénzemet: vennék tőled ezt meg azt, itthagynék egy csomó pénzt, ugye, nem baj?

Manapság mindenki sír: nem pörög a gazdaság, nem költenek az emberek, ennek persze több oka is van, amibe most ne menjünk bele, ennek köszönhetően a kereskedelem sem úgy megy, ahogy kellene, nem tudnak új embert felvenni, rendelni, recesszió van itt, komám, nyomor és recesszió. Hát, azt kell mondanom, hogy erről pár kereskedő-eladó is tehet: talán picit jobban oda kellene tenni magukat, talán elő kellene venni a nagykönyvekben megírt vevőszolgálati attitűdöt, talán tenni is kellene valamit, hogy az a kevés, kispénzű vásárló minél több pénzt otthagyjon. Nehéz dolog, tudom, idehaza és külföldön is kereskedelemben dolgoztam, és sokszor nehéz a vevők igényeinek teljes körű kielégítése, miközben egyéb problémák nyomasztják az embert. De azért meg kellene próbálni. Pár példa arra, hogyan NE:

- Egyik nagyáruházunkban elég sok dolgot vásároltam házhozszállítással. A hölgy nagyon kedvesen eligazított minket, melyik pultnál kell kiíratni a termékeket, el is kísért minket oda. Nos, a pultnál dolgozó emberke nem egészen így gondolta, mert nagy hangon, csapkodva méltatlankodott, hogy miért pont neki kell ezt kiírni, van elég dolga, stb, stb, a hölgy nem győzte csitítani, hogy "ne legyen már ennyire negatív". Ismerem az áruház belső viszonyait, dolgoztam is ott, tudom, hogy az alkalmazottak le vannak terhelve, de jó lenne megérteni mindenkinek (vezetőnek-alkalmazottnak), hogy a vevő az első, minden más csak utána van, másrészt meg az ilyen jellegű problémákat nem a vevő előtt vitatjuk meg, különösen nem ilyen hangnemben. (A történet amúgy happy enddel végződött, kiírta az amúgy bomba árú termékeket.)

- (Zárójeles rész: Átépítés. Gyűlöletes szó egy áruház életében. Tapasztalataim szerint ez akkor szokott bekövetkezni, amikor az áruházigazgatónak vagy a legfelsőbb vezetésnek már végképp lövése sincs, mit tegyen, ilyenkor előveszik az áruházi tervet, mint varázsvesszőt, és kitalálják, hogy összevissza pakolnak mindent. Nos, innen is üzenem a kedves kitalálóknak: engem kurvára nem érdekel, hogy a tej egyel odébb van, vagy visszább. Az viszont igen, mikor "átépítés" címszó alatt a fél áruház le van zárva, a raktárajtó nyitva, mert olyan sok a visszamenő és újonnan beérkező áru, és nem lehet megtalálni semmit az eladótérben lévő kuplerájtól. Szezonális osztályokat vezettem, tehát tudom, hogy esetenként milyen sokat jelenthet egy jó átépítés, de az osztályok egy-egy sorral tologatásának sok értelmét nem látom.)   

- Kerékpárt csak kerékpárboltból, tartja a mondás, és igazuk van. Volt hiperes kollégáim mindig jóindulatúan mondták, hogy tőlük ne vegyek kerékpárt, ha jót akarok, mert nem sokkal olcsóbb, ráadásul egy szakboltban kívánságom szerint összerakják, szerelik, beállítják míg a hiperből az ember sokszor egy dobozt visz haza, aztán mehet a "csináld magad mozgalom". Szóval betévedek egy kerékpárüzletbe, cseng a belépést jelző csengő, jó napot kívánok, mondom, de semmi válasz. Az eladó a számítógép képernyőjére koncentrál, és vigyorog. Lehet, éppen blogunk kabarésorozatát nézte, mert akkor minden meg van bocsátva :-) Körülnéztem, az ürgének egy "segíthetek?" mondat sem hagyta el a száját, inkább elkezdett pötyögni a gépen, én meg nem akartam megzavarni minden bizonnyal fontos munkájában, inkább kerestem egy másik kerékpárboltot.

- Na, és a végére az internet. Mikronetet akartam az elején, találtam is egy szolgáltatót, felhívtam, sokadszori kicsengésre egy unott hang vette fel, felvette az adatokat, és közölte, majd visszahívnak. Azóta is hívnak, én meg kerestem egy másik szolgáltatót, igaz, mobilnetest. (Az ottani főnököt és dolgozókat amúgy példának tudnám állítani minden ügyfélszolgálatos számára: nem elég, hogy körbetelefonálta a fél céget, hogy ahol lakom, milyen a jelerő (mert a lefedettségi térképen túl is meg akart erről bizonyosodni), de mikor összefutottunk egy helyi boltban, kedvesen érdeklődött, elégedett vagyok-e a szolgáltatással, jó-e a sebesség. Igen, elégedett vagyok - a sebességgel és a kiszolgálással is. 

Szóval néhány helyen nem ártana elővenni a vásárlók kiszolgálásáról szóló kézikönyvet, és kicsit átforgatni. Aki nyugatról jön, biztos látja a különbséget, hogy ott udvariasabban, mosolygósabban szolgálnak ki, pedig higyjétek el, az ottani embereknek is megvannak a maguk bajai. Csak ők felfogták: nekik is érdekük, hogy jól menjen a cégnek, hiszen tőlük kapják a fizetést, és minden eladott dolog csökkenti a leépítés esélyét, és növeli a fizetésemelés lehetőségét; nálunk viszont sokszor látom azt a szocializmusból áthozott attitűdöt, hogy "dolgozzon ezeknek az, aki hülye", és "az a Jani, aki szétlopja a vállalatot". Pedig nem; csak kicsit lassan tanuljuk meg.