Vajon mi vesz rá arra, hogy majd fél éves kihagyás után újra írjak erre a blogra? És miért pont rögtön egy lemezkritikát? Nem kell jelentkezni, elárulom: vannak dolgok, amiket - ha a mainstream, trendi vonalba akar tartozni az ember -, kötelezően fikázni kell: ilyen a mindenkori kormány, a magyar futball, na és a Tankcsapda. De én nem igazán bírom a mainstream vonalat, úgyhogy ezúttal is örömmel szállok szembe a világgal és lehet, hogy veled is.

Mert mi történik, ha a Tankcsapda kiad egy új albumot? Fikázás ezerrel: "ez szar, borzasztóan gyenge, én régen hallgattam Tankcsapdát, még az ősi időkben, de aztán az óvodás Lukács Lacika megkapta első műanyag bendzsóját, és utána elkurvultak". Igen, egy sikeres zenekar a kezdetek kezdetén általában valami nagyot, eredetit alkot, aztán az idő múlásával vagy elkezd zeneileg fejlődni, és vagy valami mássá alakul a dolog (mint pl. a Manfred Mann - persze ilyenkor az a baj, hogy a For you-ra nem lehet olyat andalogni, mint a Do Wah Diddy-re), vagy megragad ott, ahol volt, és inkább a régi vonalat erőlteti tovább (pl. Rolling Stones). Aztán kérdéses, hogy ez a zenei fejlődés mennyire jelent fejlődést - a Beatles jelentőségét pont az adja, hogy a kezdeti She loves you stílusból képesek voltak kilépni, és megalkotni mondjuk egy Strawberry Fields forever-t anélkül, hogy arcukat vesztették volna. Sőt, a két dal közötti különbség jól példázza a Beatles-tagok érzelmi fejlődését is: huszonévesen csajoztak, majd 25-30 körül elkezdtek filozofálni (meg drogozni, de hát ez már egy másik kérdés, és ne ítéljük el őket elsőre, mert míg mások életművüket félbehagyva korán belehaltak ebbe, ők remek számokat írtak - és túlélték).

De térjünk vissza a Tankcsapdához: aki ma úgy akar meghallgatni egy új Tankcsapda albumot, hogy "hé, kis orosz lány, mit csinálunk ma este" lesz, az biztosan csalódni fog. Mást válaszol erre egy húszéves és mást egy negyvenöt éves. Negyvenöt évesen már korántsem biztos, hogy egyértelmű a válasz, hiszen ott már felvetődhet az az opció is, hogy a kis orosz lánnyal pl. megbeszéljük az ukrán helyzetet, utána alszunk, mert fáradtak vagyunk, míg húszévesen ez kevésbé. A Tankcsapdának meg van egy másik nagy tette, amit sok magyar zenekar nem áll meg: nem akarják újra megírni régi sikereiket, mint ahogy a Hooligans minden lemezén meg akarja írni a "Játszom"-ot. Na jó, néha megpróbálják, mert az "Agyarország" csak alig hasonlít a "Jönnek a férgek"-re, úgyhogy állításom máris megcáfoltam, de akkor inkább fogalmazzunk úgy: Lukácsék minden bizonnyal tudják, hogy a punk'n'roll vonallal nagyobb sikert érnének el, de köpnek erre, és inkább megírnak egy remek, inkább heavy metalos albumot. A lemez eleje azért punkosan indul (mint a rádióból is ismert "A zene betemet"), de elég hamar eljutunk a súlyos, néhol politikai mondanivalót tartalmazó zúzáshoz ("Olyan, mint rég"). Előre szólok, a "Koponyák és csontvázak" ektomorfos, hörgős dala nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog. Aztán nemsokára jön az album egyik meglepetése, az "Ez egy ilyen nap" című dal, aminek van némi Quimby-s beütése, de én a zenekar helyében lassabbra-bluesosabbra vettem volna. A "Köpök rátok" című darabot szintén sokan ismerhetik a rádióból, ráadásul tökéletesen félreértelmezhető dal, aki utálja a Tankcsapdát, nyugodtan idézgesse, milyen bunkó is Lukács. A zárónóta a "Sállállállá" Szózat átírása szerintem zseniális, lehet, hogy Lukácsnak érdemes lenne átiratokat készítenie a kötelező versekből - közcélból, közpénzből :-). 

Kiváló lemez lett ez az Urai vagyunk a helyzetnek, helye van a legjobb Tankcsapda lemezek között, és egyben igen erős válasz arra a felvetésre, hogy "ezek is abbahagyhatnák már". Sinkovics Gábor, azaz Sidi beállása a gitáros posztra úgy néz ki, nagyon jól sült el, érződik, hogy szerzőként is jelen van, igaz, most hiányzik a Zanzibár dal, mint pl. az előző lemezről a "Lejárt lemez". (Hülye poén következik, amit a debreceni fociszurkolókon kívül senki nem fog érteni: a két évvel ezelőtti tagcsere úgy történt, hogy Cseresznye le, Sidibe. Jajj.) Az eddiginél zúzósabb-keményebb hangzást én egyértelműen az ő érkezésének tudom be. Mondjuk pont ennek a hangzásnak köszönhető, hogy a kereskedelmi rádiók nem igazán tudnak majd olyan könnyen fogyasztható slágert választani, mint pl. az "Adjon az ég" volt, na nem mintha azt is agyonjátszották volna... És amit még kiemelnék: remekül szól a lemez, jól jön a dob, a basszus, a gitár, az ének, az arányok jól be vannak állítva, rendesen dübörög a rock - ezt sajnos ki kell emelni, mert manapság, gondolom, pénzszűke miatt, nem fordítanak elég időt az utómunkára a zenekarok.

Szóval örömmel jelentem, hogy a Tankcsapda még él és alkot - az új albumot bátran meg lehet hallgatni, aki szereti rockot, nem fog csalódni!