Bosszantó vita alakult ki magánnyugdíjpénztár témában az elmúlt napokban. Gyakorlatilag elbeszélnek egymás mellett a vitázó felek, mondhatni süketek párbeszéde zajlik.
A kormány azt állítja, hogy a nyugdíjpénztárak nem hatékonyan kezelik a nyugdíjra takarékoskodók pénzét. Drága a működésük, és a vállalt kockázatokhoz képest alacsony a hozamuk, mi több, veszteséget szenvednek el. Ezzel az állásponttal ki csendesen, ki hangosan, de általában mindenki, az ellenzék nagy része is egyetért.
Az ellenzék a hangsúlyt nem is erre helyezi, hanem inkább a magánnyugdíjpénztári tagok befizetéseit félti látványosan a 14 hónapos felfüggesztés kapcsán.
Mint ahogy a kormány túlzásokba esik a nyugdíjpénztárak hatékonyságára és kockázatára vonatkozóan, úgy az MSZP és holdudvara általában túlzásokba esik a pénztártagok befizetéseinek sorsával kapcsolatban.
Sajnálatos, hogy ez így van, tudjuk be a politikai törvényszerűségeknek! Nyilván minden párt azon érveket domborítja ki, amelyek elhangoztától politikai hasznot remél. Legyünk jóhiszeműek: amelyek szerintük az emberek érdekeit leginkább szolgálják, avagy sértik.
Ezúttal a politikai vitába nem is szeretnék bekapcsolódni, inkább közgazdasági szempontból vizsgálnám a nyugdíjpénztárak hasznosságát/haszontalanságát.
Az alapfelállás az, hogy az államháztartás folyamatos deficittel küzd. Amikor tehát az állam a munkavállalók 8%-os nyugdíjjárulékáról lemond, és az a magánnyugdíjpénztári tagok egyéni számlájára kerül, akkor a nyugdíjpénztáraknál felhalmozódó vagyon keletkezik, de ezzel párhuzamosan azonos összegű felhalmozódó államadósság keletkezik.
Olyan ez, mintha egy lakásra gyűjtő fiatal pár lakáskasszát indít, de mivel jövedelmét mind megélhetésre fordítja, a lakáskasszába fizetendő összegeket hitelből fedezi. A lakáskassza futamidejének lejártakor tehát a lakáskaszába befizetett összeggel azonos összegű hiteladósságuk áll fenn. Megérte ez az üzlet a házaspárnak? Nyilván csak akkor, ha az általuk felvett hitel kamata kisebb, mint a lakáskasszába fizetett részletek hozama.
Ugyanez a helyzet a nyugdíjpénztáraknál is. Amikor a magánnyugdíjpénztárak létjogosultságát vizsgáljuk, az a kérdés, hogy vajon magasabb hozamot produkálnak-e a felhalmozódó vagyonra, mint amekkora a párhuzamosan felhalmozódó államadósságot fedező állampapírok hozama.
Ennek megállapítása nem egyszerű. Az biztos, hogy a magánnyugdíjpénztárak által kezelt vagyon jó része állampapírban van. Ebben az esetben a nyugdíjpénztári vagyonok hozama nagyjából megegyezik a vele szemben keletkező államadósság kamatával. Tehát ez az üzlet országos szinten nullszaldós. Illetve csak nullszaldós lenne, hiszen a magánnyugdíjpénztárak a nekik befizetett összeg 4-5%-át levonják működési költségükre. Ez havi 30 milliárdos befizetés mellett kb. havi 1,3 milliárd Ft, éves szinten kb. 15-16 milliárd Ft-ot jelent. És akkor még nem beszéltünk az államadósság kezelés költségeiről. Ez a nyugdíjpénztári rendszer fenntartási költsége. Nyilvánvaló, hogy ha a pénztárak a teljes nyugdíjvagyont állampapírban tartják, akkor nem éri meg a rendszert fenntartani, hiszen ez az éves 15-16 milliárd forint tényleges veszteséget jelent a tisztán állami rendszerhez képest.
A pénztárak a vagyon másik részét kockázatosabb eszközökbe, például részvényekbe fektetik. Ennek hozama hosszú távon - a nagykönyv szerint - magasabb, mint a kockázatmentes állampapíroké. Itt lehetne tehát elvileg kitermelni a pénztárak működési költségét, azt az ominózus 15-16 milliárdot, és még többet, hiszen akkor van értelme az egésznek. És itt van a hiba a kormány érvelésében, mikor az elmúlt év hozamait citálja elő. Nyilván egy válságéven vagyunk túl, amikor a tőzsdei árfolyamok jelentős veszteséget szenvedtek el. A tőzsdei befektetéseknél az időszakos veszteség mindig benne van a pakliban, több évtizedes átlaghozamokat kellene vizsgálni, azt viszont jelenleg nem tudunk, hiszen a magánnyugdíjrendszer indulása óta egyelőre csak 11 év telt el.
Ez alapján kíváncsi leszek a magánnyugdíjrendszerben lévő tagok veszteségeinek vizsgálatával megbízott (szenátor) Selmeczi Gabriella jelentésére. Vajh mennyire lesz szakmailag megalapozott.
Nem szabad elmennünk azonban szó nélkül a magánnyugdíj rendszer egy további jellemzője mellett. A fenti eszmefuttatás csakis „Magyarország összesen” szinten értelmezhető. A rendszer lényege azonban pontosan a névre szólóság. Tehát valószínű, hogy vannak olyan tagok, akik egyéni befizetéseik alapján jobban járnak, mások pedig rosszabbul, mintha az állami rendszerben lennének. Nyilván a magasabb jövedelműek aggódnak elsősorban a nevükön lévő viszonylag magas vagyonok miatt. Amíg tehát az adórendszer változásával a magas jövedelműek nyerik a legtöbbet, addig a magánnyugdíj tagdíjak piszkálásával a bizonytalanság is őket sújtja leginkább. Főként a havi bruttó 200-300 ezer forint között keresők vannak kellemetlen helyzetben, hiszen ők azok akik az adócsökkentésből nem, vagy csak kismértékben részesültek, viszont a magánnyugdíj kasszába az átlagosnál nagyobb összegeket fizetnek.
Csak remélni lehet, hogy a kormány megalapozott számítások alapján alakította ki álláspontját a nyugdíjpénztárak működésével kapcsolatban, és nem csak rövid távú fiskális érdekek vezérelték.