Tudod, Bözsikém, nem értem én a mai embereket. Mintha szándékosan akarná magát kinyírni a ma társadalma. Ott van például a fiam: házat vett hitelre, mert lakni kell valahol. Jó. Autót vett hitelre, mert az anélkül ma már nem lehet élni. Jó. Nagy tévét is vett hitelre, mert anélkül ma már nem lehet élni. Jó. Új hűtőt, mosógépet, laptopot, bútort és légkondicionálót is vett hitelre, mert ezek nélkül már nem lehet élni. Jó. De ezek törlesztésére annyit fizet, hogy a maradékból már nem lehet élni, és ez meg nem jó!

Nem értem, miért akarnak a mai fiatalok mindig mindent azonnal. Mondtam is a fiamnak, hogy nézz meg minket, apáddal is tízéves korodban tudtuk csak megvenni az első kocsinkat, a használt mosógépet meg nagyanyádtól kaptuk, és azzal mostunk éveken keresztül, mert nem tellett újra, mégis éltünk valahogy! Tudod, Bözsikém, nem sírom vissza a régi rendszert, mert emlékszem, mikor az ávósok egy éjszaka alatt kidobtak minket az ősi házból, de az a nemzedék legalább tudta, hogyan kell túlélni, és hogyan kell újrakezdeni!

De ez a mai? Tegnap itt sírt a menyem, hogy jajj, milyen drága lett a paradicsom, meg eleve az összes zöldség és gyümölcs, nem bírja már megvenni! Mondom neki, hogy ott az a szép nagy kertetek, sírtam-rimánkodtak tavasszal, hogy vessenek bele, de a fiam azt mondta, hogy nincs neki ideje ezzel foglalkozni, így inkább befüvesítette. De látnád, mit kínlódik azzal a fűvel, állandóan locsolja, vágja, múltkor még műtrágyázott is, komolyan mondom, azt az energiát, amit ebbe beleöl, abból annyi zöldsége lehene, hogy nem tudná hová tenni! Most mondd meg, Bözsikém, mi munka kell egy paradicsomhoz? Elvetem a magot vagy megveszem a palántát a piacon, elültetem, mikor megnől, kikarózom, ezen kívül locsolom, és ennyi, aztán csak győzze szedni az ember! Ezek meg megveszik a hiperben a ződet kétszázötvenért. Kisebbik unokámnak is vettek valami okostelefont, mondja menyem, ingyen volt, de hát hogy lehetne ingyen, amikor akkor is fizetnek rá havi 3000 Ft-ot, ha nem használják? És mindezt azért, hogy a menyem felhívja néha az unokám, hogy mikor ér haza a suliból. Aztán meg csodálkoznak, hogy nincs pénzük.

Persze, őket sem kell sajnálni, múltkor is nagybevásárláson voltam velük, és mi volt az első, amit vettek? Dohány. Aztán meg a kávé. Utána nekiálltak számolgatni, hogy mennyi pénz marad az élelmiszerre, meg a többire. Komolyan mondom, ez a mai nemzedék úgy függ bizonyos élvezeti cikkektől, mintha az élete múlna rajta. És nemcsak attól, de alapjában véve az államtól is. Egyik unokám is felköltözött Pestre, hogy ő majd ott keres munkát. Talált is, dolgozhat látástól mikulásig, de a pénz éppen csak arra elég, hogy kifizesse albérletét, meg kicsikét megéljen. Kérdezem tőle: ha a munkahelyed megszűnik - mert ma már mindenki megy keletre, ott olcsóbban dolgoznak -, mit fogsz enni? A panel falát? Vagy az államot várod majd, hogy segítsen? Hát az segíteni fog, huszonvalahányezer forinttal, azt mind beoszthatod! Pedig ott van néném kertje, senki nem műveli, mind be lehetne vetni, és legalább az étele meglenne, ha beüt a ménykű.  

De itt volt a kisebbik unokám is, Petike, de már öt perc után prüszkölt, meg folyt az orra, mert allergiás vagy mi a szösz. Nem tudom, miért van ez, menyem azt mondja, az osztálytársai is allergiásak mindenre, a fára, a fűre, ilyen kis sprayvel járkálnak, és azt fújják az orrukba, hogy tudjanak lélegezni. Hát mi van itt, kérem, nem bírjuk a természetet, én meg vágjam ki a fákat, írtsam ki virágokat meg a növényeket, hogy ez a tápos nemzedék éljen? Tudod Bözsikém, én imádom a Petikét, de mikor itt volt, csak kólát volt hajlandó inni, meg pizzát enni; vettem pizzát a bótban, 500 forint volt egy kis darab, és tudod, mi volt rajta? Vékony tésztán valami büdös por, némi sajttal vegyítve, ez volt a pizza, aztán meg csodálkozunk, hogy a gyerek beteg! Nekem ne mondja senki, hogy nincs összefüggés ezek a bolti porok és a sok allergiás beteg között! Bezzeg hiába kínáltam a jó házi lecsómmal, azt mondta rá, fúj, így én ettem meg az egészet.

Szóval nem értem én a mai nemzedéket, mintha szándékosan rohannának a pusztulásba. Apám minden nap 5 km-t gyalogolt, mikor átjárt a szomszédnak segíteni aratáskor, a maiak meg pár száz métert is busszal és kocsival tesznek meg, ha pedig esetleg mégis le kell gyalogolni, lihegnek, mintha a világ végéről gyüttek volna. Mintha szánt szándékkal nevelnék őket ilyennek. Tudod, Bözsike, én már csak azért imádkozom, hogy ne legyen nagyobb baj, háború vagy valami természeti katasztrófa, mert akkor végük! Pedig az én életemben is volt kettő ilyen. És én a legjobbat akarom gyermekeimnek, de egyszerűen nem akarják megérteni mondandómat.