(Többen kérdezték már, hogy miben mások a magyar munkakörülmények külföldhöz képest? Igaz-e, hogy "nyugaton" kevésbé stresszesek az emberek, és jobb körülmények között dolgoznak, miközben hazánkban a szart is kitapossák a munkásból? Erre a kérdésre szeretnék egy kicsit hosszabban válaszolni.)

A minap azt hallgattam végig, hogyan gyalázza szét egy kedves vásárló a pultban álló idős alkalmazottat. Az áruházunkban dolgozó nyugdíj előtt álló néni bűne hatalmas volt: szombat délután egyedül állt a pultban, és képtelen volt villámgyorsan kiszolgálni a pult előtt váró mintegy tíz emberkét. Miért nem növesztett hat kezet, ki tudja? Mindenesetre megpróbálta legjobb tudása szerint ellátni meglehetősen sokrétű feladatát (kiszolgálás, kasszázás, grillkaják készítése, krumplisütés, takarítás, stb.) de egy középkorú úrnak ez nem tetszett, és addig gyalázta, míg a pultos néni el nem sírta magát; majd a kedves vásárló (stílusa alapján fogalmazhatnánk úgy, hogy büdös görény, de ilyet természetesen nem mondunk vásárlóra) ügyeletes vezetőt hívott (ez lettem volna én; nem vagyok a néni közvetlen felettese, de mint ügyletes, ilyenkor ezzel is foglalkoznom kell), majd nagy hangon követelte, hogy azonnal rúgjuk ki a nénit. Persze az urat nem érdekelte, hogy a néni nem véletlenül van egyedül, teccik tudni, költségcsökkentés, meg hazánkban egy embernek több ember munkáját is el kell látnia, mert itt ez a divat (gondolom, kedves olvasóink többsége is tapasztalja ezt), a vásárló kívülről jobban látja: kirúgni azonnal, és ez megold mindent! A vásárló szava pedig szent: nem érdekli, hogy a multi ott spórol, ahol tud, oldjuk meg! Így utólag is üzenem neki, hogyha egyszer ő kerül olyan helyzetbe, mint a néni - tudjátok, az élet nem kiszámítható, egyszer fent, egyszer lent -, én sokkal megértőbb leszek vele szemben, és nem kezdem el gyalázni. (Nem kell aggódni, a néni még mindig ott dolgozik, semmi retorzió nem érte.)

A fenti kis példa jól mutatja, hogy kívülállóként mennyire másként lát az ember mindent, és sokszor milyen rosszul látja a dolgokat. Megoldott-e volna bármit is, ha a nénit kirúgjuk? Nem. Egy ember olyan körülmények között képtelen azt a sok feladatot ellátni. Az is jellemző dolog, hogy a vásárló a kiszolgálót gyalázta, és nem az jutott eszébe, hogy ekkora forgalomnál miért csak egy ember áll a pultban? Miért nem vesz fel a multi még egyet, jelentkező biztos lenne rá! És jönnek a sztereotípiák: Magyarországon rajtam kívül senki nem dolgozik, mindenki csak beszélget, meg pihen munka közben, és már sorolhatnám is a nagy vitákat kiváltó szakmákat: tanár, postás, irodai ügyintéző, önkormányzati alkalmazott, stb, stb, miközben rálátunk munkakörére? Nem! Mi csak egy nagyon kicsi részét látjuk a munkájának (napi mondjuk nyolc órából pár percet), abból is általában csak a nyilvánosság számára látható részt, a háttérmunkáról meg az alkalmazott egyéb kötelességeiről halvány lila gőzünk sincs. De megírjuk a Homárra, hogy a postai dolgozó mekkora szemét, mert sorsjegyeket árulgat. Persze, hogy árulgat, ha nem tenné, repülne! És ez csak az egyik oldal.

Na és ott van persze a főnök vagy a vezetőség, ami hazánkban teljesen máshogy működik, mint külföldön. Míg a "nagy nyugaton" a legtöbb helyen már felismerték azt, hogy érdemesebb az alkalmazottat kollégának tekinteni, és humánusan viselkedni vele (nem szabad feleslegesen stresszelni, képezni kell, stb.), addig Magyarországon mintha leragadtunk volna a feudalizmusban: a főnök az úr, a parancsoló, az alkalmazott meg a rabszolga, aki szolgai módon végrehajtja főnöke utasításait. Ez a tekintélyelvű főnöki szerep pedig maga után hozza azt, hogy nem azt tartják jó vezetőnek, akinek eredményei vannak, hanem azt, aki a lehető legparasztabb módon bánik a beosztottjaival. Míg külföldön megtanulták azt, hogy az alkalmazottakat képezni és motiválni kell, mert így hatékonyabb munkára képesek, addig itt a "korbács típusú" főnökség a nyerő - az a jó, aki jól meghajtja az embereit. Míg külföldön kérdőre vonják azt, akinél nagy a fluktuáció, és azt mondják, hogy ő nem jól végzi a munkáját, ha ilyen tempóban mennek el az emberei, addig hazánkban az ilyen vezető nagy karrier előtt áll, hiszen azt jelzi, hogy az illető "ki tudja használni" hatalmát. Ismerünk ilyen cégeket? Ajjaj de mennyit... És az a szomorú, hogy Magyarországon mindenki ebben a környezetben szocializálódik, és fel sem merül senkiben, hogy ez így nem jó. Az eredmény: túlhajszolt alkalmazottak (és vezetők is, hiszen mindenkinek van egy főnöke!), az emberek katasztrofális egészségi állapota, és a mindent elborító munkahelyi stressz, melyet katalizálnak a megélhetési problémák (alacsony fizetés, de magas rezsi, esetleges devizahitel, számlák, stb.). Hadd tegyem fel a kérdést: ezt a stresszt a külföldi tulajdonos generálja? Nem, hanem a magyar főnök. Lehet, hogy a külföldi tulaj is gyarmatként tekint a magyar telephelyre, de minderre még rátesz a magyar vezetés is, olyan szinten, amiért a külföldi tulajt külföldön már rég megbüntették volna! (És egy halk kérdés: kik élnek jobban? A stresszmentesebb nyugatiak vagy a stresszes magyarok?) 

És akkor jönni kellene a konklúziónak és a válasznak a poszt elején feltett kérdésre, de inkább nem válaszolnék. Amúgy is minden helyzet más; van, aki Magyarországon dolgozik jó helyen, van, aki külföldön szív ezerrel, de egy fontos dolgot kiemelnék: a hazai körülményeket mi, magyarok tesszük olyanná, amilyen. Igen, te és én, meg a többiek: mi vagyunk a felelőssek azért, hogy Magyarország ilyen hely, nemcsak politikai-gazdasági értelemben, hanem az emberi kapcsolatok terén is. Elgondolkoztató, hogy a nénit tesszük felelőssé azért, hogy nem tudja több ember munkáját egyedül ellátni; hogy nem szólalunk fel a felesleges munkahelyi stressz ellen, és hogy sokkal inkább utcára vonulunk valami jelképes politikai szövegért, semmint hogy saját életünket jobbá tegyük. Pedig nem kellene sok, csak egy kis megértés, egy kis kedvesség és egy kis beleélés. De ez minden szinten.