A minap Brendel Mátyás, a Piroslapok blog szerzője írt egy nagyon tanulságos és érdekes cikket. Van ugyan néhány megállapítás az írásában amivel tudnék vitatkozni, de ezek viszonylagos apróságok, nem befolyásolják a cikk alapvető üzenetét. Azt, hogy az ellenzéki tüntetések a kifulladás jeleit mutatják. A Piroslapok blog ezt a kifulladást alapvetően az emberek apátiába esésével magyarázta, vagyis azzal, hogy nem tartják értelmét kimenni ezekre a tüntetésekre, nem érzik úgy, hogy ettől bármi is változhatna, vagy bármilyen más eredménye lehetne. Pedig én a Piroslapok bloghoz hasonlóan úgy gondolom, hogy könnyen lehetne!

A január 2-i tüntetés valóban jelentősen demoralizálta a jobboldali szimpatizánsokat, ez a megmozdulás mintegy csúcspontja volt az ellenzéki össztűznek, a kormányra gyakorolt nyomásnak.

Ezek után nem tudom, ki hogy látja, de szerintem a január 21-i Békemenet hozta vissza a kormánypárti szavazók önbizalmát. Én a Békemenet résztvevőinek számát nem is az ellenzéki tüntetéseken megjelentekhez viszonyítanám, mert az egy teljesen felesleges és lényegtelen vita lenne, inkább ahhoz az eredeti várakozáshoz, hogy vajon hányan lesznek majd a Békemeneten?

Szerintem mindenki meglepődött azon, hogy milyen sokan voltak. Jómagam is részt vettem az eseményen, és be kell vallanom, hogy a Hősök tere felé tartván (onnan indult a menet) bizony aggódtam, hogy esetleg csak néhány százan, vagy maximum egy-két ezren leszünk. Ehhez képest hihetetlen meglepetés volt az a hatalmas tömeg.

Lehet, hogy korai ezt még kijelenteni, én azonban megkockáztatom (majd úgyis megköveznek érte a hozzászólásokban), hogy bizony ez a nem várt esemény hozta el a FORDULATOT ebben a parlamenti ciklusban. Itt utalnék vissza a Piroslapok blog megállapításaira, mint párhuzamra. Szerintem január elején a kormányoldal szempontjából megvolt a mélypont morális, népszerűségi és pénzügyi szempontból egyaránt, ezek után csak felfelé vezethet az út.

Március 15-dikére úgy fordulunk, hogy ismét az ország jobboldali fele lehet a bizakodóbb pártja kilátásait illetően. Lassan de biztosan közeledünk az IMF megállapodáshoz, karnyújtásnyira vagyunk az EU-s túlzott deficit eljárás 7 év utáni megszüntetéséhez, a kormány kiegyezett a Bankszövetséggel.

Ha pedig az emberek életszínvonalát nézzük, ott is inkább javulás, a mélyponttól való elmozdulás várható. Ha csak a közelmúltat nézzük: 170 ezer család végtörlesztett kedvező árfolyamon, és januártól az új Munka törvénykönyve (ami ellen az LMP népszavaztatna) alapján az anyukák mellett az apukák is igénybe vehetnek 2-4-7 nap pótszabadságot a gyerekeik száma alapján. A minimálbéres gyerekeseknek is jóval vastagabb a boríték január óta, hiszen a minimálbér bruttó összegét jelentősen megemelték, miközben az adójóváírás megszüntetését 2 gyerek esetén már nem érzékelik a gyerekek után járó adókedvezmény hatására. Ha pedig az előttünk álló időszakot nézzük: áprilistól indul az árfolyamgátas törlesztés, ami további sokszázezer családnál hagy havi akár több tízezer forintot, jövő januártól pedig újabb adócsökkentés várható a havi 202ezer forint feletti jövedelmekre. Ez is egymilliónál több embert, családot fog kedvezően érinteni, miközben rosszabul most már várhatóan tényleg senki nem fog járni. Jövőre már egy esetleges minimálbér emelés is valódi nettó jövedelemnövekménnyel fog járni az érintettek körében és egyre több nő mehet nyugdíjba a Fidesz által bevezetett 40 éves szolgálati idő elérésével. (A továbbiakra nézve megkockáztatnám azt is, hogy a minimálbér havi 100ezer forint felett lesz a 2014-es választásokkor.)

Valahogy így lehet értelmezni szerintem a kormány azon kifejezését, hogy konszolidációs időszak elé nézünk.

Ugyanakkor valóban nehéz nem észrevenni, hogy bizony van egy ugyancsak milliós csalódott és reményvesztett tömeg az országban, akiket igen nehéz lesz megszólítani, felrázni, elhitetni velük, hogy lehet még (nem Jobbikos értelemben vett) szebb jövő. Nap mint nap tapasztalom itt a blogon is, hogy bizony nagyon sok, nagyon elkeseredett ember él közöttünk, akik nagyon feketén látják a jelenlegi állapotokat és a kilátásokat. És ezt nagyon állhatatosan szóvá is teszik itt, sokszor rendkívül keresetlen stílusban döngölnek le engem a sárgaföldig csak azért, mert én optimistábban látom a világot, vagy mert teljes hülyeségnek vélik az én álláspontomat az ő gyökeresen eltérő véleményükhöz képest.

Én ezt a rendkívül indulatos ellenzéki tömeget alapvetően három csoportba osztanám. (Ez persze szigorúan csak szubjektív magánvélemény.) Kisebbik rész a hangadók, az első sorban állók csoportja, akik akár itt a blogon, akár a facebookon, akár az ellenzéki megmozdulásokon hallatják, láttatják, szervezik magukat. Rendkívül aktívak, könnyen mozgósíthatóak, és rendkívül sok szellemi energiát ölnek a jelenlegi kormány kritikájába. Létszámuk azonban erősen korlátos, ahogy a Piroslapok blog is megfogalmazta. Ők azok, akiknek a többsége valójában nem is feltétlenül él most anyagi szempontból rosszabbul, mint mondjuk másfél éve. Jól kereső, diplomás, gyermektelen csoportról van szó, baloldali, sőt inkább liberális beállítottsággal, akiket leginkább a magánnyugdíj rendszerben felhalmozott millióik, vagy magas fizetésük okán várt jövőbeli millióik elvesztése bőszített fel. Ugyanez a csoport érzékeny rendkívüli módon a demokratikus garanciákra is (média, bíróság, nyugdíj, jegybank, végkielégítések visszamenőleges adója), tehát azokra a dolgokra, amik a kisemberek számára teljességgel érdektelenek, vagy éppen akár még szimpatikusak is (pl.: végkielégítések adóztatása, Simor fizetése)

Az ellenzéki emberek nagyobbik része azonban ettől a hangadó csoporttól gyökeresen eltér. Jellemzően alacsony jövedelműek, korábban a szocialista párthoz kötődő tömegről van szó, akik a 2006-os választások utáni megszorítások miatt pártoltak el az MSZP-től. Ők azok, akik már 2010 előtt is rendkívül szegény sorban éltek, és a Fidesztől egyféle csodát reméltek, vagy éppen a Fidesszel szemben már eleve szkeptikusak voltak. Ám ez a csoda ugye nem következett be, sőt az adójóváírás megszüntetésével inkább tovább romlott a helyzetük. Ők azok, akik akár havi 1-2 ezer forintos jövedelmi hátrányt sem toleráltak, és azonnal vehemensen a Fidesz-kormány ellen fordultak. Szögezzük le, joggal és érthető módon.

És van egy harmadik ellenzéki csoport, az alapból Orbán-fóbiások csoportja, anyagi helyzettől függetlenül. Ők azok, akik különböző megfontolásból, de örök-antifideszesek maradnak.

A kérdés az volt, hogy ez az elégedetlen tömeg mikor éri el, vagy eléri-e egyáltalán azt a kritikus szintet, amikor számuk meghaladja a még mindig többé-kevésbé bizakodók számát. Január elején közel jártunk ahhoz, hogy átbillenjen a mérleg, ám azóta határozott fordulat jelei látszanak. Én a lélektani fordulatot a Békemenet sikeréhez kötöm, az anyagi várakozások fordulatát pedig a fent leírtak alapján szintén nagyjából az év elejére datálom.

Persze tudom, hogy számtalan ellenpéldát lehet hozni a fentiekre, nyilván ezeket majd olvashatjuk is a hozzászólásokban. Nem is akarom, nem is fogom majd cáfolni ezeket, még a legképtelenebb dolgokat sem, elfogadom, hogy sokan így érzik. Inkább csak ama erős tippemet szerettem volna most megosztani az olvasóinkkal, hogy miért gondolom azt, hogy jelen folyamatok szerint azonban napról napra nő az esélye annak, hogy az ország miniszterelnökét 2014 után is Orbán Viktornak hívják majd.

Akiknek pedig ez örvendetes dolog, azok joggal és önbizalomtól sem mentesen, (zárójelben teszem hozzá: tömegesen) ünnepelhetnek majd március 15-én. Persze leginkább azok, akik nem wellness szállodákban, vagy külföldi hosszú hétvégén töltik az ünnepeket. Meglátjuk, igazam lesz-e.

Visszacsatolásként álljon még itt egy olvasói felmérés az írásról: