Nem kell mindig rájuk gondolni. Oly szép idő volt ma! Elhatároztam, hogy a napot a szabadban sétálgatva töltöm. Friss levegőn, távol a világ zajától. Felfedezve a szeptemberi természet szépségeit.

Azt terveztem, hogy közben kigondolom, hogyan írjam meg a Bajnai Gordon választási esélyeiről szóló régóta esedékes cikket, illetve összerakom fejben a mai jegybanki kamatdöntés pro és kontra érveit, a gazdaságra gyakorolt potenciális hatásait.

De aztán leragadtam a fényképezésnél és Petőfi híres versénél, amelynek bevallom, séta közben csak az első versszakát sikerült felidéznem, úgyhogy hazaérve muszáj volt elolvasnom az egészet. Íme az eredmény:

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.