Megjegyzés: aki azt állítja, hogy a lenti történetről a kormány gazdaságpolitikája illetve az IMF-fel zajló kálváriája jutott eszembe, azt kitagadom, megfeszítem, illetve megdobálom hógolyóval :-)
Szakad a hó, tucatnyi várakozóval együtt állok a buszmegállóban. Az emberek türelmesen várják a némileg késő buszt, a hangulat olyan karácsonyi, hiába, a decemberhez ugyanúgy hozzátartozik a hó, mint az augusztushoz a kánikula, vagy az őszhöz az eső; mindössze két tinédzser srác hógolyózik önfeledten a buszmegálló mögött. Közben megérkezik a busz, nem is késett olyan sokat, pláne ha azt nézzük, hogy mennyire csúszós-hókásás az út; a két gyerek rohamtempóban felszáll a hátsó ajtón, a körülöttük állók megbocsátó mosolyától kísérve. Leülnek, továbbra is vidámak, nevetgélnek, közben a busz is becsukja az ajtót és elindul. Ekkor megszólal az egyik kölyök:
- Figyelj már, kezedben maradt egy hógolyó.
És valóban, a másik srác kezében egy jókora hólabda pihen, biztos, mikor felszállt, annyira sietett, hogy elfelejtette eldobni. Na, mi legyen?
A srácok gyorsan számba veszik a lehetőségeket: kidobni már nem lehet, hiszen zárva az ajtó, az ablak meg nem nyílik; tartogatni sem lehet, hiszen a buszon fűtenek, és garantált, hogy a hó elolvad, a gyerek meg elázik. A megoldást a szenvedő fél röhögéstől már fuldokló társa adta meg ismét:
- Edd meg!
És nem volt mit tenni, a srác szép csendben elkezdte harapdálni a hógolyót, és finoman megeszegette, mint egy jégkrémet szokás. Biztos nem esett annyira jól neki ez a jéghideg, ízetlen fehér izé, de hát így járt.
Persze a buszon mindenki vigyorgott, hiába, az ember mindig tanul. A fiatal gyerek legközelebb nem viszi fel a hógolyót a buszra, mert akkor ismét pórul jár. Vagy igen?