Néhány megnyugtató és néhány nyugtalanító tanulságot levonhatunk az újabb alkotmánybírósági ítéletből, amely újfent elkaszálta a végkielégítésekre öt évre visszamenőlegesen kivetett különadót.
Megnyugtató, hogy minden ezzel ellentétes propaganda ellenére működik a magyar demokráciában a fékek és ellensúlyok rendszere.
Megnyugtató, hogy mégsem Orbán által kézivezérelt az Alkotmánybíróság, ahogy azt szintén sokan sugallták, hanem az ott ülő – bárki által is kinevezett – talárosok az esküjüknek megfelelően a hatályos alkotmány alapján és a legjobb tudásuk szerint hozzák meg döntéseiket. Azt hiszem, ez a legfontosabb.
Ugyanakkor nyugtalanító is a dolog, hiszen a döntés ellentétes az emberek igazságérzetével. A kisemberben joggal merülhet fel ismét a gyanú, hogy itt bizony csak a gazdagoknak, a milliós/tízmilliós végkielégítéseket felvevőknek vannak jogaik, miközben rajtuk újra és újra csak megszorítanak. Egy havi nettó százezerből, vagy akár kétszázezerből élőnek nehéz azt elmagyarázni, hogy miért jár valakinek egy-két év munka után tízmilliós végkielégítés.
Persze az alkotmánybíróság érzékelte, hogy kényes témában dönt, ezért nagyon korrekten próbálta minél érthetőbben elmagyarázni döntésének okait: Amikor öt évvel ezelőtt a delikvens felvette a végkielégítését, akkor azt az akkori törvények szerint jogosan tette. Joggal élt abban a hiszemben, hogy az a pénz az övé, azzal szabadon rendelkezhet, szabadon elköltheti. Márpedig ha már elköltötte, akkor ugye nem tudja azt visszafizetni, hiszen nem számíthatott arra, hogy egyszer azt majd visszaveszik tőle.
Persze józan paraszti ésszel ez érthető, ugyanakkor józan paraszti ésszel lehet ez ellen érvelni is, lásd feljebb.
Mai kérdésünk az alkotmánybíróság döntésével kapcsolatos:
