Keresztfiam (gyakorlatilag már az) hazajön a suliból, bedobja a táskát a sarokba, és közli: ő nem hajlandó többet bundáskenyeret vinni a suliba. Miért nem? - kérdezi a nagymama - talán nem ízlett, kisfiam? Nem, nem erről van szó, hanem arról, hogy az osztálytársai kiröhögték; ők ugyanis nem otthonról hoznak kaját, hanem az iskola melletti büféből vesznek pizzát vagy valami hamburgernek nevezett förmedvényt. Úgy is mondhatnánk, hogy a bundáskenyér nem menő.

Aki azt hiszi, hogy ez a történet valahol a Rózsadombon vagy valami elit iskolában játszódik, az erősen téved - hazánk egyik mélyszegény vidékéről van szó, ahol a munkanélküliség messze alulmúlja a magyar átlagot, az emberek többsége segélyen él, és egy-egy osztályképen annyi a - hogy is fogalmazzunk finoman - szóval annyi a halmozottan hátrányos gyerek, hogy egy ilyet a Kurucinfó főoldalra tenne "ez lesz Magyarországból 20 év múlva" felirattal. Igen, ilyen helyen is lenézik már a bundáskenyeret.

Az a baj, hogy hazánkban a látszat mindenek felett áll: nem az a lényeg, mi vagy, hanem hogy minek látszol. Nem tudom, hogy alakult ez ki, szerintem a rendszerváltás miatt lehet, amikor hirtelen ránkszakadt az árutömeg, a választék, na meg a profi marketingesek kora, ami ellen nem voltunk felvértezve. Fogyassz, fogyassz, fogyassz! - sulykolták a plakátok, a reklámok, csak egy probléma volt: nem volt miből. Beömlött az országba az új technika, olyan dolgok, amelyekről az emberek addig csak álmodtak, de most már birtokolni akarták, és ami még rosszabb, néhány cikk valóságos szimbólum lett. Hozzuk közelebb az időt, beszéljünk például az elmúlt öt évről: vajon ki ne hallott volna olyanról, aki külföldi útjaival akart felvágni? Embernek tekintik-e azt, aki nem autóval jár? Tizenéves kölykök rohangálnak okostelefonnal, mert az "menő", és ennek kapcsán ne felejtsünk el megemlékezni a fogyasztói szimbólumok csúcsának számító i-termékekről, mint az iPhone, iPad (viccesen hozzátehetném: iNtimbetét :-), melyek nélkül már lehetetlen "villantani". Láttátok már a szegény ember okostelefonját? Én már láttam ilyet, elmondom, mi volt benne: néhány fénykép és felvétel a családról, pár mulatós zene, youtube-ról letöltött viccesnek vélt felvétel, és ennyi, telefonálni nem telefonálnak vele, mert drága - erre költötte el a családfő a segélyét, miközben például a háza az összeomlás szélén van. De hát valamivel fel kell vágni.

Tulajdonképpen az egésszel nem lenne semmi baj, hiszen mindenki azt csinál, amit akar - ha lenne miből. Ha a méregdrága külföldi utazásokat nem devizahitelből finanszírozták volna (most persze megy a sírás, hogy "mentsen meg a kormány!), ha a plazmatévé (ami kb. öt percig volt érdekes, meg míg megmutattuk a Jóskának) nem "30%-os THM hitelre" ment volna, ha mindenki addig nyújtózkodott volna, míg az a takaró ér. De sok esetben nem ez történt, most meg nézzük, hogy milyen brutális mértékben el van adósodva a lakosság, miközben a hitelen vett luxus ma már szinte semmit sem ér, sőt, kellene venni az újabbat, csak már nem adnak rá hitelt. Rosszabbul élünk, mint négy éve.

És ez a látszat, ez a mutogatás bőven túlmegy az anyagiakon - mindenki szeretné magát többnek láttani, mint ami. Ezzel sem lenne semmi baj, ha nem nézné le azt, aki "alatta van" (vagy inkább ő véli úgy, hogy nála alantasabb munkát végez). Ha valamelyik fórum hozzászólásrovatában a "ki mennyit keres" téma körre kerül a sor, mindig jót szórakozok rajta, hogy Magyarországon mindenki minimum vállalatigazgató, vagy menő menedzser, és keresete bőven veri a félmillát, ha ezt reprezentatívnak tekinteném, akkor mondhatnám, hogy hazánk egy kurva gazdag ország, a tízmillió milliomos országa. Ezt az elvárást, ezt a szemléletet amúgy remekül meg lehet figyelni egy-egy álláshirdetésben: az ingatlanügynök "sales manager", a biztosítási ügynök "junior pénzügyi tanácsadó manager", a mezei titkárnő "office manager", szerencsére a takarítónő még nem "cleaning manager", de egy idő után ilyen is lesz, kétségem sincs felőle. Mert mennyivel jobban hangzik az, hogy "egy nagy multi junior sales managere" vagyok, mint az, hogy "ingatlanügynökként keresem a kenyerem". Előbbi fejbólogatást, "ez igen!" felkiáltást, illetve nagyfokú dicsekvést vált ki a családból és a baráti körből, utóbbi meg hallgatást, illetve "ugyan kereshetnél már végre egy rendes munkát!" típusú dorgálást. Na és a lenézés, ami az "alantasabb" munkák felé megy... külföldön, ha egy valaki azt mondja, hogy ő egy hotelben takarít, akkor azt mondja a környezete, hogy ő egy rendes ember, keményen dolgozik, adót fizet. Ha valaki áruházban pénztáros, akkor azt mondják, hogy ő egy rendes ember, keményen dolgozik, adót fizet. Magyarországon meg lenézik, sőt, ledroidozzák, sokszor éppen a "junior sales managerek". Mert hát a látszat, ugye, fontosabb, mint ami mögötte van.

Szóval látszatország vagyunk, és az egy dolog, hogy önmagunkat is becsapjuk ezzel, nagyobb baj, hogy másokat is. Én remekül szoktam szórakozni néhány külföldön dolgozó magyar látszatmeséjén, leírom, amit legutóbb hallottam: egy nő azzal dicsekedett, hogy ő "Angliában dolgozik, epret szed, hetente kétezer euróért(!!!)", a másik azzal, hogy frissdiplomásként kiment Dublinba, és rögtön étteremvezető lett. Aki valóban külföldön dolgozik, annak gondolom, nem kell ecsetelnem, mennyi valóságalapja lehet ezeknek a "csodatörténeteknek", mondjuk a második esetben megértem, hogy itthon nem mer azzal dicsekedni, hogy "kimentem Dublinba, frissdiplomásként óriási szerencsém volt, hogy kaptam egy mosogató-pincér állást, és köszönöm, kötött munkaidőben remekül megélek belőle", mert tuti, lenézik itthon. A nagyobbik baj, hogy ezzel csak az itthonmaradottakat hülyítik, és a mai magyar igazi valóságban (nem a látszatországban") a hiteleket nyögő, keveset kereső, esetleg nyelveket nem beszélő polgártársunk agya eldurran, és csapot-papot itthagyva kimegy, hogy ő is epret szedjen heti 2000 euróért, illetve étteremvezető legyen tapasztalat nélkül. És ott fog rádöbbeni, hogy mennyire nagy a különbség a látszatország és a való világ között, csak kicsit sokba kerül majd.