"Hallgatom reggel a rádiót. Azt mondja épp egy egészségügyi illetékes, hogy a kényszernyugdíjra azért is szükség volt, mert sok fiatal orvos nem csak a jobb anyagi lehetőségek miatt megy külföldre, hanem az itteni nehéz előrejutás miatt. Ülnek az idős orvosok a pozícióban, és a tehetséges kolléga még 50 évesen sem jut vezető poszthoz.

Mindjárt eszembe jutott egy hír. Az Onkológiai Intézetben 150 dolgozó adta be a kérelmét, hogy szeretne tovább dolgozni. Eddig ketten kapták meg, éppenséggel a főigazgató és egyik helyettese. Pedig az ilyen vezetői posztra mindig több jelentkező is akad, azonban a munka dandárját végző beosztott orvosokból, akik a betegeket ténylegesen kezelik, akik az ügyeletet adják, sokszor van hiány. Ha ésszerű megoldást hoztak volna a kormányzatban, akkor a nyugdíjkényszert csak a vezetőkre mondják ki, de ha "dolgozni" akarnak, ők is maradhatnának, az új igazgató vezetése alatt.

Orvosok között jr egy gúnyos mondás: "Vannak, akik az orvosi egyetemre jártak, és vannak, akik a főorvosira."

Van, aki hiába ért el tudományos fokozatot, nem lehet vezető, mert van egy bűne,: egyszer "fellázadt" a hazai szokásjog (és a vezetője) ellen, s ezt még 20 év múlva sem bocsátották meg neki. Más pedig, bár még meg sem száradt a tinta a PhD-oklevelén, már beülhet a professzori székbe.

Az egészségügy ma nem vonzó életpálya hazánkban. Közeli munkatársaim közül senkinek a gyermeke nem dolgozik az egészségügyben, és nem is tervezi, hogy erre a pályára lépjen."

(Forrás: Dr. Szabó András; Metropol újság)

Az írás elgondolkodtató. Azt mindenki tudja, tapasztalja, hogy az orvosi szakmában van egy elég erős tekintélyelv. Ugyanakkor az nem csak az orvosoknál, de más szakmákban is igaz, hogy a dolgozókat nem csak az éppen aktuális fizetésük szintje érdekli, hanem az is, hogy milyen szakmai és anyagi előremeneteli lehetőséget, karrierpályát látnak maguk előtt.

Namost a tekintélyelv és a plasztikus, átlátható karrierpályák között ellentétek feszülhetnek.