A csökkenő népesség és az elöregedő társadalmunk következtében mind gyakrabban merül fel – némileg tévesen, – hogy a jelenlegi demográfiai folyamatok mellett bizony rossz lesz majd nyugdíjasnak lenni 30-40 év múlva, és az akkori nyugdíjasok a jelenleginél jóval kisebb nyugellátásra számíthatnak majd.

Egy leegyszerűsített modellben szeretném bemutatni, hogy ez nem feltétlenül kell, hogy így alakuljon, még csökkenő népesség mellett sem. Mert igaz ugyan, hogy az állam terhei megnőnek nyugdíjágon, viszont a lecsökkent gyermekszám miatt csökken a gyermekellátással kapcsolatos kiadás. E két hatás ki is egyenlítheti egymást. A modell egy egyszerűsített társadalmat mutat be, ahol az emberek átlagosan 80 évig élnek. További alapfeltevés, hogy átlagosan húsz évig számítanak a lakosok gyermeknek, és így inaktívnak, ellátásra szorulónak, 20-tól 40 éves kor között aktív korúak, és egyben termékeny szakaszban vannak, 40 és 60 év között szintén aktívak, de már nem termékenyek, míg 60 és 80 év között nyugdíjasok, tehát inaktívak, és nyugellátásban részesülnek. Persze az aktív korúak aktivitási rátája messze van a 100%-tól, de fix aktivitási rátát feltételezve a modell nem torzít.

A kiinduló állapot szerint a reprodukciós együttható legyen 100%, tehát minden generáció pontosan reprodukálja önmagát, és minden korosztály lélekszáma azonos. Ebben az esetben az 1-es számú ábra mutatja, hogy ezer aktívra összesen 500 gyermek (kék vonal), és 500 nyugdíjas (piros vonal) jut. Összességében ezer aktív korúra (narancssárga vonal) folyamatosan ezer inaktív jut. A mindenkori aktív korúak terhei az évek során változatlanok.

Most tegyük fel, hogy fenti állapotból a reprodukciós együttható 130%-ra növekszik, vagyis a következő generációktól kezdődően ezer felnőttnek 1300 utóda születik. Feltételezve, hogy ez a demográfiai változás tartósan megmarad, úgy a teljes népességen 80 év alatt „söpör végig” annak hatása. A 2. ábrán jól látható, hogy az ezer aktív korúra jutó gyermekek száma a kiinduló állapothoz képest gyors növekedésnek indul, majd ahogy a nagyobb lélekszámú generációk az aktív korba lépnek, úgy a növekedés üteme lassul, végül stabilizálódik a 735-ös szinten. A nyugdíjasok aránya az első 20 évben nem változik, majd a nagyobb lélekszámú generációk aktív korba lépésével az arány csökkenésnek indul, amit lassú stabilizálódás követ, amint az első „növekvő” generációk nyugdíjas korba érnek. A stabilizáció a 334-es szinten következik be.

Ha az ezer aktív korúra jutó eltartottak számát, tehát a húsz év alattiak és a hatvan év felettiek együttes arányát nézzük, akkor ez az arány egyértelmű emelkedésnek indul, hiszen legelőször csak az eltartandó gyermekek aránya indul növekedésnek, majd ez a növekedés csak évtizedek múlva gyűrűzik át az idősebb generációkra. Az ezer aktív korúra jutó inaktívak száma egy kisebb hullám után végül 1069 főnél stabilizálódik, tehát az állandó népességű társadalom szintjénél (1000 fő) magasabban. Összességében elmondhatjuk tehát, hogy egy növekvő létszámú társadalomban az ezer aktív korúra jutó inaktívak száma magasabb, mint egy stabil népességű országban, az alacsonyabb arányban jelen lévő nyugdíjasokat a folyamatosan magas gyermekszám túlkompenzálja.

Következő lépésként tételezzük fel, hogy a frissen aktív korba lépők reprodukciós együtthatója 130%-ról 70%-ra csökken. Egy ilyen változás a lakosságszám növekedésének megszűnéséhez, majd egyre gyorsuló ütemű csökkenéséhez vezet. Ez következett be Magyarországon is. Az 1960-as években a reprodukciós együttható 100% alá csökkent, majd a ’80-as évektől a lakosságszám is csökkenésnek indult. A történéseket a 3-as ábra mutatja, az előző ábra folytatódásaként. A reprodukciós együttható lecsökkenése a függőleges fekete vonal évében következett be.

Látható, hogy az ezer aktív korúra jutó gyermekszám a fent említett 735-ös szintről hirtelen csökkenésnek indul, majd a csökkenés lassul, végül a 356-os szinten stabilizálódik. A nyugdíjasok aránya (334 fő) eleinte nem változik, majd gyorsuló ütemben növekedésnek indul, végül stabilizálódik a 694-es szinten.

Az összes inaktívak aránya a 130%-os reprodukciós együtthatónál látott 1069 főről átmenetileg 800 alá csökken, majd emelkedésnek indul, és 1050 főnél stabilizálódik, csak éppen felcserélődik a nyugdíjasok és a gyermekkorúak súlya. Elmondható tehát, hogy egy tartósan csökkenő lélekszámú társadalom az aktívak és inaktívak számát tekintve korántsem egy fenntarthatatlan állapot, az inaktívak eltartásával kapcsolatos társadalmi terhek nem térnek el jelentősen egy csökkenő, növekvő, vagy éppen stagnáló lakosságszámú országban, csupán a gyermekkorúak és az időskorúak (de egyaránt eltartásra szorulók) aránya változik.

Végül nézzük azt az esetet, amikor a reprodukciós együttható a korábbi 80%-ról visszaugrik 100%-ra. Általában ezt tűzik ki minimális célként a mindenkori kormányok a népesedési politikájukban. Egy ilyen változás hatásait a 4-es számú ábrán láthatjuk a második függőleges fekete vonaltól kezdődően a korábbiak folytatásaként. A nyugdíjasok magas aránya mellett hirtelen a kiskorúak aránya is emelkedni kezd, így az aktív korúak egy ilyen népesedési forduló alkalmával átmenetileg dupla terhet kell, hogy viseljenek. Majd a helyzet stabilizálódik, és visszajutunk a poszt elején taglalt egyensúlyi állapotba, ezer aktívra jutó ezer inaktívhoz.

A legfontosabb tanulság szerintem az, hogy eltúlzottak azok a várakozások, miszerint az elöregedő társadalmakban a nyugdíjrendszerek fenntarthatatlanná válnak. Látható ugyanis, hogy egy átmeneti időszak után a társadalmi terhek egy elviselhető szinten stabilizálódnak.

Magyarország jelenleg valahol a zöld ponttal jelölt helyzetben van. A gyermekek aránya már lecsökkent, a nyugdíjasok számaránya pedig még alacsony, de már növekedésnek indult, hamarosan azonban az arányuk gyors növekedésére számíthatunk, hiszen a Ratkó korszak gyerekei lassan elérik a nyugdíjas kort.

Az is kiolvasható az ábrából, hogy 17 éve logikus és bölcs lépésnek tűnt a magánnyugdíjrendszer bevezetése, hiszen várható volt, hogy a gyermekszám csökkenése miatt a társadalmi terhek egy átmeneti csökkenés után emelkedésbe váltanak. Ezt az átmeneti könnyebb időszakot tehát nyugdíj előtakarékoskodásra kell fordítani. Szintén jó lépés volt a rendszerváltás utáni kormányoktól, az oktatási rendszer kiterjesztése. A fiatalok mind nagyobb arányban szereztek középfokú és felsőfokú végzetséget. Egy humán tőkébe történő befektetésnek tekinthető ez, amely elvárt hozománya, hogy a társadalom várható elöregedésével az aktív korúak alacsonyabb aránya mellett is biztosítja majd az inaktívak ellátását.

Kormányaink vétettek azonban egy súlyos hibát is. A demográfiai folyamatok miatt az elmúlt 20 évben fennálló átlagosnál kedvezőbb aktív/inaktív arányból adódó előtakarékoskodási lehetőséget valójában nem használtuk ki. A kormányok rövidlátó szemlélettel minden évben a kifizethető maximumot fizeték ki nyugdíjakra. Nyugdíjkorrekciós programokat, 13. havi nyugdíjakat vezettek be, 14. havi nyugdíjat vetítettek előre. Így bár papíron a magánnyugdíj pénztárakban lévő tőke folyamatosan szaporodott, társadalmi szinten mégsem képződött meg a szükséges megtakarítás, hiszen az MNYP vagyonokkal párhuzamosan az államadósság szintje is folyamatosan növekedett, sőt még annál nagyobb mértékben.

Így most 2014-ben abba a helyzetbe kerültünk, hogy a magánnyugdíj vagyonok államadósság csökkentésére fordítása után is magas az államadósságunk, ráadásul éveken belül a nyugdíjasok arányának gyors növekedésére számíthatunk, ami a jelenlegi kedvezőnek mondható állapothoz képest jelentősen növelni fogja a társadalmi terheket. Mindemellett a kormány a gyermekvállalási kedvet növelő intézkedéseket is hozott a családi adózás révén, ami a gyermekszám esetleges növekedése révén a fenti levezetések szerint további tehernövekedést fog okozni. Sőt már okoz is, hiszen a gyermekek után járó adókedvezmények már a jelenlegi költségvetést is erősen terhelik.

Az, hogy ki-ki a nyugdíjasok vagy a gyermekesek támogatását (esetleg mindkettőt) favorizálja-e, politikai értékítélet kérdése. Az viszont ténykérdés, hogy a társadalmi szolidaritás jelenlegi rendszerében súlyos aránytalanságok vannak, mégpedig azért, mert a gyermekek ellátását legnagyobbrészt saját szüleik biztosítják, míg a nyugdíjakat valamennyi aktív korú járulékaiból fedezik.

A gyermekek ellátását legnagyobbrészt saját (aktív korú) szüleik biztosítják saját jövedelmük által megengedhető színvonalon, kisebbrészt pedig az állam a családi pótlékon, családi adózáson, kedvezményes utazáson, ingyenes oktatáson… stb keresztül. A nyugdíjasok ellátásáról viszont kizárólag az állam gondoskodik. Az állami gondoskodás természetesen az aktív korúak befizetéseiből történik. A kötelező magánnyugdíj rendszer kiesésével az öngondoskodás mértéke minimálissá vált. Elmondható tehát, hogy azokra az aktív korúakra, akik gyermeket nevelnek és így biztosítják az utánpótlást a következő nyugdíjas generációk ellátására, jóval nagyobb társadalmi teher hárul, mint gyermektelen társaikra. A felnövekvő generáció azonban nem csak a saját szüleik nyugdíjáról fog majd gondoskodni, hanem azokéiról is, akik fiatal korukban nem vállaltak gyereket.

Erre persze az lehet a gyermektelenek válasza, hogy nem kérnek ők az állami gondoskodásból, ha hagyná őket az állam öngondoskodni (például a magánnyugdíj vagyon nem-elvételével), akkor a helyzet mindjárt megoldódna. Az öngondoskodási modellnek azonban van egy fontos hátulütője: Ha az öngondoskodni vágyók kilépnek az állami szolidaritási rendszerből, mondván hogy a jövedelmük azon részét inkább saját nyugdíj előtakarékosságra teszik félre, cserébe lemondanak az állami nyugdíjtól, akkor adódik a kérdés, hogy ilyenkor ki gondoskodjon az öngondoskodni vágyók szüleinek nyugdíjáról, akik továbbra is a felosztó kirovó rendszerben maradtak?

A tanulságok levonását, és a szükséges teendőkről, valamint az elmúlt években hozott intézkedésekről való véleményalkotást az olvasókra bízom. Annyi bizonyos, hogy a társadalmi igazságosság rendszerét mindenkinek újra kell gondolni, hiszen egészen más a társadalom egyes részeinek terhelése növekvő, stagnáló, vagy éppen csökkenő népesség mellett. Az éppen aktuális demográfiai folyamatokhoz alkalmazkodni kell, az egyes társadalmi csoportokra háruló terheket az állam szabályozni tudja, illetve képes jelentősen tompítani a - demográfiai szempontból - átmeneti időszakok hatásait. A kérdés eldöntése csak részben oldható meg politikai és világnézeti szemszögből. A számok, azok a makacs számok ugyanis kemény korlátokat szabnak, melyek időnként elveink felülvizsgálatára kell, hogy bírjanak minket. Gondolok itt elsősorban azokra, akik egyes intézkedések alkotmányosságát, európaiságát feszegetik. Ráadásul ma már ott tartunk, hogy az EU is rossznak ítélte a magyar magánnyugdíj rendszert legutóbbi tanulmányában.

Vagy például Amerika is demokráciaként működik, mégis olykor komolyan felvetődnek olyan (alkotmányos) eshetőségek „járni jár de nem jut” alapon, hogy bizony az Irakban, vagy Afganisztánban harcoló katonáknak nem jár fizetés addig, amíg az otthoniak meg nem állapodnak annak forrásáról.