Reakció Vértes András Figyelőben megjelent nyugdíjrendszerrel kapcsolatos cikkére.

Egy érdekes tanulmányt olvashatunk a legfrissebb Figyelőben, Magyarország egyik vezető gazdasági hetilapjában. Vértes András, a GKI Gazdaságkutató Zrt. elnöke azt elemzi, hogy a magánnyugdíjpénztári tagok jelenős részének átterelése az állami rendszerbe hogyan rontja a költségvetés helyzetét a következő 50 évben.

Vértes szerint az új rendszer kb. 20 évig lesz előnyösebb a költségvetés szempontjából fokozatosan csökkenő mértékben, utána viszont egyre nagyobb mínuszba süllyed az egyenleg. Első látásra az eredményekkel egyet is lehet érteni, hiszen ahogy telik az idő, egyre több magánnyugdíjpénztári tag ment volna nyugdíjba, akiknek állami részről csak csökkentett nyugdíjat kellett volna fizetni, amit a magánkasszában összegyűlt tőke pótolt volna ki. A megszüntetéssel viszont hosszú távon nő az állam nyugdíjfizetési kötelezettsége.

Mint minden modellben, a jelenleg tárgyaltban is előfeltételezésekkel élt a szerző. Ezek az előfeltételezések többek között a következők: Nulla reálbér növekedés valamint változatlan nyugdíjrendszer és nyugdíjszámítási szabályok a következő 50 évben. Az elsővel még egyet is lehet érteni, hiszen inkább induljunk ki egy pesszimista forgatókönyvből, minthogy a realitástól való elrugaszkodással lehessen vádolni a számításokat. A második feltételezés már érdekesebb, hiszen már most tudható, hogy változni fog a nyugdíjszámítás módja. Azonban a két rendszer összehasonlíthatósága érdekében még ez a feltételezés is elfogadható, bár a cikkben emlegetett sokezer milliárdos egyenlegek valóságtartalmát máris relativizálja. Szintén elfogadható az az előfeltételezés, hogy a hatályos 65 éves korhatárnál néhány évvel korábbi átlagos nyugdíjba meneteli korral lehet számolni.

A gondom azokkal a nagyon fontos előfeltételezésekkel van, amelyek az elemzésben nem is szerepelnek, viszont alapvetően befolyásolják, akár könnyen át is fordíthatják a szaldót az állami rendszer javára.

Mik ezek a tényezők? Egyrészt az a 4-5%-os levonás, amit a magánnyugdíjpénztárak levonnak költségeikre a hozzájuk befizetett nyugdíjjárulékból. Éves szinten ez nagyjából 18 milliárd forintot, a cikkben tárgyalt 50 éves időtávra pedig 900 milliárd forintot jelent.

A másik, még fontosabb tényező, amivel Vértes András nem számolt, az az államadósság után fizetendő reálkamat. A legutóbbi csütörtöki állampapír aukción például a 10 éves futamidejű állampapírok hozama 7,44%-os volt, miközben a február havi infláció mindössze 4,1%. Ha feltételezzük, hogy ezen a szinten fog tartózkodni az átlagos infláció a következő 10 évben is, ami azért nem annyira optimista várakozás, hiszen mind a jegybank, mind a kormány inflációs célja ennél alacsonyabb, akkor kijelenthetjük, hogy a következő 10 évben az állampapírok 3,34%-os reálkamatot fizetnek. Ez azért fontos, mert az állam eddig a nyugdíjpénztáraknak utalt pénzt az államadósság növekedésével, tehát állampapírokkal fedezte, és ez így lett volna a továbbiakban is. Ezt Vértes András is elismerte, amikor arról írt, hogy a magánnyugdíj rendszer tulajdonképpen „jövőbeli államadósságot vált át jelenlegire”. Ez a jövőbeli államadósság jelenlegire váltása azonban jelenbéli reálkamat fizetési kötelezettséggel is jár az állam számára.

Ez a reálkamat fizetési kötelezettség az állami rendszerbe történő átterelődéssel megszűnik, hiszen a magánnyugdíjak fedezetéül szolgáló államadósság meg sem születik, sőt csökken az eddigi magánnyugdíj vagyonok, visszakerülésével. Véleményem szerint a két nyugdíjrendszer összehasonlítása során tehát fontos szerepe van az államadósság után fizetett reálkamat nagyságának, amit a Vértes-féle modell egyszerűen figyelmen kívül hagy, és így téves következtetésre jut.

A reálkamat mértékéről ugyan lehet vitatkozni, de a létezéséről semmiképpen. Talán csak egy-két nagyon fejlett állam, például Japán, vagy Svájc engedheti meg magának, hogy nem fizet reálkamatot adóssága után.

Számításaim szerint mindössze 1%-os államadósság után fizetett reálkamat is 50 év alatt mintegy 6-7000 milliárd forinttal csökkenti a kamatfizetési kötelezettségeket egy megszüntetett magánnyugdíj rendszer esetében. Vértes András – reálkamat nélküli – modellje 50 év alatt 9600 milliárd forintra becsüli az állami nyugdíjkassza hiányát a magánrendszerhez képest. Látható, hogy ha a modellt 1%-os reálkamattal korrigáljuk, akkor ez a hiány gyakorlatilag eltűnik. Még magasabb reálkamat esetén pedig bőven az állami rendszer felé billen a mérleg.

A dolog másik oldala persze, hogy ezt az államadósság után fizetendő reálkamatot a magánnyugdíj pénztári tagok kapnák felhalmozódott tőkéjükre, tehát ha nem csak szigorúan az államkassza egyenlegét nézzük, hanem az egész országét, akkor az egyenleg a nullához közelít, hiszen amit megspórolhat az állam a kamatfizetéseken, azt elveszítik a leendő nyugdíjasok. Ezért írtam már korábban is, hogy a magánnyugdíj rendszer megszüntetése voltaképpen az egész ország szemszögéből nézve csak egy technikai dolog. Az egyének szintjén azonban EGYÉRTELMŰEN JÖVŐBELI NYUGDÍJCSÖKKENÉST EREDMÉNYEZ, az államkassza javára. Még egyszerűbben fogalmazva a magánnyugdíj rendszer megszüntetése megszorításnak tekinthető. Az államháztartás egyenlegét javítja, a leendő nyugdíjasok nyugdíját pedig csökkenti. Ennél fogva tévesnek vélem Vértes András azon következtetését, hogy az állami nyugdíjrendszer hosszú távon államháztartási szempontból rosszabb, mint a magán rendszer.