Az áfa (általános forgalmi adó) az egyik legjelentősebb adónem, ebből folyik be az államháztartás bevételeinek nagyságrendileg egynegyede.

Fő jellemzője, hogy degresszív adó, tehát az alacsony jövedelműeket, - akik minden hónapban elköltik az összes pénzüket – arányaiban jobban sújtja, mint a magas jövedelműeket, akik jövedelmük egy részét megtakarítják, így arra a részre áfát sem kell fizetni. Szokás ezért az áfát igazságtalannak is nevezni, mégpedig joggal.

Harmadik alapvetés, – mielőtt belekezdek mai posztom lényegi részébe - hogy az áfa gyakorlatilag a fogyasztást bünteti, hiszen minél többet költ valaki, annál több adót kell fizetnie. Feltéve, ha számlára vásárol és nem feketén.

Ez utóbbi ugyanis elég széles körben dívik hazánkban, egyes számítások szerint évi 600 milliárd forint áfát csal el a magyar. Nem szeretném ezt lélegeztető gépre is kiszámolni, csupán annyi, hogy ez fejenként évi 60ezer, tehát havi 5ezer forint be nem fizetett áfát, tehát havi 20ezer forint számla nélküli vásárlást feltételez.

Reális lehet ez a szám? Szerintem nagyjából igen. Száma nélkül lehet venni egy csomó mindent: számítógépet, fodrász szolgáltatást, lakásfelújítást, mosógép szerelést, zoknit a KGST piacon, vagy hot-dogot a sarki büfénél, esetleg fagyit egy mozgó fagyiárustól. Előfordul az is, hogy a kisbolt nem üti be a gépbe a kosár tartalmát, csupán számológéppel adja össze a tételeket. És még sorolhatnám tovább szinte a végtelenségig. Az esetek egy részében a fogyasztó is jól jár a számla nélküli adásvétellel, amennyiben elhangzik a bűvös mondat: ’Számlával 50ezer, anélkül 40’, de sokszor szimplán a szolgáltató sunnyogja el ezt az összeget.

Mielőtt összecsapnának a hozzászólásokban a ’Tessék mindig számlát kérni’, a ’Nem a kicsikkel kellene foglalkozni, hanem a politikusokkal, meg azokkal akiknek medencéjük van’, vagy a ’Ha mindenki mindenről számlát adna, akkor tönkremenne a magyar kisvállalkozói szektor’ hívők, le szeretném szögezni, hogy bizonyos szemszögből mindenkinek igaza van.

A probléma ugyanis a rendszerbe van foglalva, amely ráadásul sokszor igazságtalan is. A Tesco-ban például 200 forint egy tábla Milka csoki, a kisboltban pedig 300. Ha tehát a Tescoban veszem meg, 40 forint áfát fizetek, ha meg a kisboltban akkor 60-at, ugyaazért. Márha tényleg eljut az a pénz az államhoz. Hogy is van ez?

Az én javaslatom az lenne – ha már úgyis a nem ortodox intézkedések korát éljük -, hogy ne kelljen mindenért áfát fizetni. Legalábbis ne úgy, ahogy eddig. Eddig ugyanis a kisbolt megvette azt a Milka csokit a Tescoban 200-ért, amiből a 40 forint áfát visszaigényelhette, hogy aztán majd eladta 300-ért, és ő felszámolja a 60 forint áfát. Már ha ad számlát. Ehelyett csinálhatnánk úgy, hogy kijelölnénk áfa beszedő boltokat, ezek tipikusan a nagyáruházak, amelyek szervezeti adottságaik miatt mindig adnak számlát, és azt a kisbolt sem igényelhetné vissza, cserébe ő már nem is számolná fel még egyszer.

A rendszer egyszerűsödne, az áfa pedig bizonyosan be lenne fizetve minden termék után, hiszen a legtöbb termék a végső fogyasztóig vezető úton biztosan áthalad valamely nagykereskedőn. Ezeket pedig alacsony számosságuknál és méretüknél fogva könnyű ellenőrizni. Ezzel a módszerrel biztosítva lenne az is, hogy ugyanazért a termékért mindenhol ugyanannyi áfát kelljen fizetni, tehát a rendszer igazságos lenne.

Vannak aztán azok a tevékenységek, amelyeknél nem működik ez a nagykereskedői szűrő. Ilyen jellemzően a legtöbb nem viszontkereskedelemmel foglalkozó kis- és középvállalkozás által nyújtott, szolgáltatás. Például: autószerelő, fodrász, magánorvos… stb.

Az ilyen tevékenységeknél meggondolandó lenne az áfa megszüntetése, és másféle adó kivetése. Ugyanis nincs értelme! Aki csak tud, úgyis kibújik az áfafizetés alól, ebben jórészt találkozik az eladó és a vevő érdeke, tehát az összekacsintás könnyen megtörténik. A számlaadás teljeskörű ellenőrzése pedig a nagy számú de kis összegű tranzakció miatt költséges és szinte lehetetlen. Nem állhat ott minden vállalkozó mellett egy NAV alkalmazott. Nem beszélve arról, hogy ő is egykönnyen érdekeltté tehető a hallgatásban.

A kérdés már csak az, hogy milyen adót lehetne kivetni ezekre a szektorokra, amely megfizetése alól nehéz kibújni. Valami olyasmire gondolok, hogy minden tevékenységnek van valamilyen jellemzője, amely alapján megfogható egy hüvelykujj szabállyal, hogy mekkora forgalma lehetett. A legtöbb vállalkozó például fizethetne az alkalmazottai száma (ÉS NEM A BEJELENTETT BÉRE) alapján. Hiszen valószínűsíthető, hogy a forgalom és az alkalmazotti létszám együtt mozog. A szolárium szolgáltatónak például jellemző lehet a villanyszámlája, hiszen nyilván a működő gépek fogyasztása generálja azt. A villanyszámla pedig egy objektív, megfogható dolog. És így tovább, részletesen elemezni lehet minden szakmát.

A feltételek pedig tiszták lennének. Lehetne persze kritizálni, hogy túl nagyvonalú, és nem veszi figyelembe a specialitásokat és az egyedi eseteket, de még mindig tisztább, mintha valakinek a tényleges forgalma bevallásával kellene trükköznie, szorongva egy lebukás vagy egy adóellenőrzés lehetősége miatt. Arról nem is beszélve, hogy nagyságrenddel lehetne csökkenteni az adminisztrációs költségeket is.

A jövő persze nem ez, hanem a készpénz megszüntetése és a bankkártyás-, vagy egyéb regisztráló rendszerekkel történő fizetés teljeskörű elterjesztése. Bár nem biztos, hogy ez olyan jó lenne.