Annak idején írtunk már arról itt a Nívó blogon, hogy a magyar EU-elnökség legnagyobb sikereinek a Roma stratégia és a Duna stratégia megalkotását és így európai szintre emelését tartják.
Mi már annak idején is hiányoltuk, hogy a hangzatos név mögött megfoghatatlan, mit is takarnak-e stratégiák, mit lehet róla tudni, mi várható tőle?
Az elérhető kevés riportból és nyilatkozatból szerzőtársunk valahogy így tudta összefoglalni az Roma stratégia lényegét:
A tagállamoknak kézzelfogható és számszerűsített kötelezettségeket kell vállalniuk a roma népesség felzárkóztatása érdekében. Az EU csak célzott programokra adhat ezentúl pénzt, és szigorúbban kell ellenőriznie a felhasználását.
Alapvetően négy kulcsterületen kell programokat kidolgozni: oktatás, foglalkoztatás, egészségügy, lakhatás.
Meg még azt is lehet tudni, hogy mindez csupán egy keretstratégia, konkrét programokkal a tagállamoknak kell feltölteniük. A programokhoz persze jó ötletek és sok pénz kell. Pénzt sajnos nem áll módunkban adni, viszont egy minapi beszélgetésünk a témáról igen termékenynek bizonyult, így most itt egy-két ötlettel, javaslattal állunk elő megvitatásra. Ajánlva az illetékes személyeknek a részletek kidolgozása céljából, illetve talán hátha ők is ötletet merítenek belőlünk, illetve a poszt alatt várható hozzászólásokból, tapasztalatokból.
Ha az embereket kérdezzük itt a neten a problémáról, akkor igen változatos képet kapunk. Könyvet lehetne írni az egyéni történetekről, esetekről, pedagógus ismerősöktől hallott rémtörténetekről, városi legendákról… stb.
Alapvetően azonban két csoportba sorolhatók a problémák és a megoldási javaslatok is. Ebből az egyik mindkét esetben a szalonképtelen, szélsőséges álláspont.
A radikális (nevezzük most így) nézőpont szerint a romák genetikailag avagy kulturálisan képtelenek a civilizációs fejlődésre. A felzárkóztatásukra hozott eddigi intézkedések hatástalanok, sőt például a pozitív diszkriminációra építő programok visszafelé sültek el, hiszen a romák ahelyett, hogy élnének a nekik nyújtott „lehetőségekkel” – itt az idézőjel nemhiába – inkább visszaélnek azokkal. Ezek után a szélsőséges javaslat fő elemei az alábbiak: a roma gyerekeket szakítsuk ki a családjukból, hiszen az nem képes nevelő funkcióját ellátni, illetve éljünk a büntetések és a szankciók fegyverével az eddigieknél keményebben, szüntessünk meg mindenféle pozitív diszkriminációt, úgymond esélyegyenlőséget teremtve.
Ezzel szemben a mérsékelt álláspont elutasítja a genetikai különbözőséget, nagyon helyesen, és az oktatásra, a nevelő oktatásra, az oktatáson keresztüli felemelésre összpontosítana. Aztán sajnos ennél konkrétabb, kidolgozottabb, bevált és országosan alkalmazott programok nemigen vannak. Hogy miért? Hiányzik az ötlet az új programokhoz, a tehetség a megvalósításhoz, és természetesen a pénz. Vagy legalábbis mindezek megfelelő mixtúrája.
A napokban már ostoroztuk azt a gyakorlatot, miszerint az EU-s támogatásokat, felzárkóztatási pénzeket vidéki kistelepülések főterének térkővel való burkolására, és szökőkutak kialakítására használjuk fel, miközben meg kilóg a seggünk a gatyából, a főtér szélén álló iskola összedőlő félben, benne pedig a tanárok egyre inkább öregszenek, az utánpótlás egy jó része meg tudjuk, hogy milyen. Hosszú évek óta a tanári szakok többségére alsó ponthatáron is be lehet jutni, a legelhivatottabbakon kívül egyre kevesebben választják a tanári életpályát, a fizetések alacsonyak, sok a pályaelhagyó, a szakma tekintélye, presztízse mélyponton, a munkakörülmények sem a legjobbak. A kihívások meg egyre szaporodnak, a XXI-dik század követelményeinek megfelelő tudással rendelkező nebulókat kellene útjukra bocsátaniuk úgy, hogy egyre több a hátrányos helyzetű, roma gyerek.
Ennyi bevezető után lássuk hát a Nívó blog javaslatát. Előrebocsátjuk, sok pénz kell hozzá:
Első lépésként a tanárok alapfizetését minimum a háromszorosára kellene emelni, és aztán ezt az összeget a továbbiakban is az inflációnak megfelelő mértékben emelni. Ugyanakkor az életpályamodellt, mint olyat el kell felejteni. Legalábbis azt a részét, amelyik a pályán eltöltött idő függvényében emeli egyre magasabbra a fizetést. Ugyanazon pozícióban egy tanárnak pályája első évében is ugyanazt a teljesítményt kell nyújtania, mint a harmincötödikben. Ugyanazért a teljesítményért pedig ugyanakkora bér dukál.
Amire mi plusz pénzt adnánk, az nem a pályán eltöltött évek száma, hanem valamilyen elismert többletteljesítmény. Ki kellene alakítani egy mentori rendszert (valami ilyesmi most is működik, de nagyon nagyon vérszegény), vagyishogy a hátrányos helyzetű gyerekeket egy-egy tanárhoz (mentorhoz) kellene rendelni, és ezek a mentorok fokozottan felügyelnék védencük fejlődését, tanulmányi eredményeit, képességeit, rendszeres kapcsolatot tartana a gyermek szüleivel. Így a mentor tanár első kézből tudná megállapítani, hogy az adott gyermeknek miképpen lehetne segíteni a leghatékonyabban. A havi 50ezer forint mentori pótlékból 10ezer amolyan költségtérítésként funkcionálna, vagyis a tanárnak havi 10ezer forintot mindig az adott gyerekre kellene költenie. Esetleg indokolt esetben az állam által fizetett iskoláztatási támogatást is csak a mentor tanár felügyeletével lehetne elkölteni.
Ez persze már jelentős többletmunka, már ha a tanár szívvel-lélekkel csinálja, és nagyon értékes munka is, amihez épp ezért nagyon jelentős anyagi ösztönzőnek is társulnia kell, mondjuk havi 50ezer forint/gyerek. De úgy, hogy öt gyereknél többnek nem lehet mentora egy-egy tanár, hiszen lelkiismeretes munka mellett az már nem férne bele az idejébe. Ennyi pénzért kis elhivatottsággal már sokaknak vonzó lenne a lehetőség, hiszen alapbérrel együtt akár bruttó 500ezer forint fölé is benézhet egy-egy tanári fizetés ami így nagyon nagyon jó állásnak számítana és önmagában is növelné a tanárok, a tanári szakma tekintélyét. A mentori pozíció is sokat érne, azokra külön pályázni kellene a tanároknak. A mentorált diákok fejlődését pedig objektíven elbírált felmérőkkel rendszeresen vizsgálni kell, és előrehaladás függvényében tovább premizálni mind a tanárt, mind a diákot. Tehát büntetések és szankciók, negatív ösztönzők helyett pozitív ösztönzőkkel kell élni.
És ha egy diák nem fejlődik kellőképpen, annak okát vizsgálni kell. Ha az derül ki, hogy a tanár is okolható, akkor pedig el kell tőle venni a diákot, aki mellé másik mentort kell kinevezni. Ily módon a rosszul teljesítő tanárnak ugrik az 50ezres bérpótléka.
Nos, nagy vonalakban ennyi az ötletünk. Lehet, hogy nagy hülyeség, de talán ötletindítónak jó lesz. Persze a megvalósításhoz nagyon sok pénzre van szükség. Az induláshoz fedezetként javasoljuk például a térkövezésre és szökőkútépítésre igénybe vehető EU-s pénzeket és hozzá társított önerőt. A folytatáshoz pedig dolgozhatna azon a kormány, hogy az egyéves születésnapját ünneplő roma stratégiát végre feltöltsék tartalommal, és a programhoz az EU támogatását is megnyerné.
Ezen felül egy értelmes programhoz talán a magyar adófizetőket is meg lehetne győzni arról, hogy adóforintjaikkal támogassák a tervet. Mindenki jobban járna, ha főtéri szökőkutak helyett először a hátrányos helyzetűek felzárkóztatására költenénk. Nem segélyként, hanem oktatásként.
Frissítés: egy jellemző epizód a kommentekben zajló vitából:
- Kár a cigányokra egy fillért is költeni. Azért nem zárkóznak fel, mert nem akarnak
- Hát persze! Nyilván a magyarok is azért nem tudnak felzárkózni a nyugathoz, mert nem akarnak.
