Szenzáció a blogunkon! Bár már túlvagyunk a Matolcsy-féle februári reformok bemutatóján, a Nívónak sikerült megszerezni a bemutató eredeti változatát! Információink szerint ezt a verziót azért nem engedte "adásba" Orbán, mert túl konkrétnak találta. (A prezentáció úgy működik, mint a magnó: a sima "jobbranyíl" a play gomb, 10 másodpercenként automatikusan vált, akinek erre nincs ideje, gyorsíthatja a duplanyíllal.)

Hétfőn, a déli órákban elterjedt a híre annak, hogy a benzin literje már 360 forintba kerül. Az a körülmény, hogy egy liter benzin 370 forint, élénken mutatja, hogy a fogyasztóközönség mennyire ki van szolgáltatva a világpiaci fejleményeknek és az államnak. Ki tud manapság 400 forintot adni egy liter benzinért? Mert nemcsak a benzin kerül 415 forintba, de a drágaság minden vonalon ijesztő. S ha meg is veszi valaki azt a 440 Ft-os benzint, pusztán benzinnel még nem lehet megélni. Lehetetlen állapot, hogy egy liter benzin 480 forint, a fizetések pedig nem emelkednek megfelelő arányban. 515 forintot csak az tud ma egy liter benzinért adni, aki mutyizik. Mert a kisember számára ez a 565 forint bizony nagy pénz. 610 forintos benzin mellett egy teli tankért sokat kell dolgozni, s míg valaki megkeresi azt a pénzt, hogy a 690 forintos benzinnel teletankolja autóját, ugyancsak elfárad. Valamikor 765 forintért, vagyis egy liter benzin áráért be lehetett fizetni egy Trabantra. Ma egy liter benzin áráért, 860 forintért már csak háromnegyed liter benzint lehet kapni.

Itt tenni kell valamit! A 940 forintos benzint csak az tudja megfizetni, akinek van annyi pénze, hogy egy liter benzinért 1020 forintot adjon. Mert bizony ma ennyibe kerül egy fél liter benzin.

[Forrás: Tabi László után szabadon.]

Az állam nem jó gazda, az állami szolgáltatások nem működnek elég hatékonyan - bizonyára erre gondolt a szerző, amikor megírta jelenetét. Tényleg, milyen lenne, ha az állam létrehozna egy társkereső szolgáltatást? A szám már önmagában is fergeteges, és ezen sokat dob Gálvölgyi János és Pogány Judit játéka is; ha csinálnánk egy top 10-es listát az elmúlt 20 év kabaréiból, nálam ott szerepelne ez is.

Időnként belegondolok, mit fogok én dolgozni majd 65 évesen?

Nézzük sorba a szakmákat!

Irodai munka? Necces. Jó eséllyel kétfókuszú szemüvegem lesz, és csak bólogatni fogok az asztalon lévő papír, a monitor és az ajtó között, ha belép valaki. A 40 év ülőmunkától fájni fog a hátam, a sok egerezéstől ízületesek lesznek az ujjaim. Munkatempóm lelassul. Hajam ősz lesz, és harmincas főnököm lesz. Furán fogok én ott kinézni. Esetleg valami vezetői állás jó lenne. Bár az meg sok stresszel és túlórával jár. Kell ez nekem? 65 évesen én inkább unokáznék már.

_______________________________________

Rendőr? Hát 65 évesen én már fázós leszek, nem fog jól esni a posztolás valamelyik utcasarkon a téli hidegben. Karjaim valószínűleg nem lesznek már olyan formában, hogy forgalmat tereljek. Tűzoltó? A tűzoltórúd sem hatvanasoknak lett kitalálva, amin riasztáskor kell lecsúszni. Postás? Már megint a szemüvegprobléma! Azt a sok ronda kézírású címzést kiolvasni, aprópénzekkel bánni, biciklivel minden hajnalban hegyre fel és hegyről le. Háát. BKV ellenőr? De hogy lépek én fel rottyant vénemberként határozottan egy bodybilderrel szemben? A szemüvegproblémáról nem is beszélve. Amilyen halványan fog például a metróban a jegy lyukasztó, még egy húszéves szemmel is próbatétel egész nap azt olvasgatni. Esetleg valamilyen oktatói pozíció jó lenne ezekben a szakmákban az utolsó években, ahol továbbadhatom évtizedes tapasztalataimat.

Médiamunkás? Hát ritkán látni manapság (tisztelet a kivételnek) hatvanas híradó bemondót, celebet, műsorvezetőt, riportert. A képernyőre szép és fiatal emberek kellenek, nem egy vénember.

Tanár? Volt nekem is néhány nyugdíjas tanárom az iskolában, hát hogy is mondjam. Könnyű volt nála puskázni. Meg hát 65 éves koromra a hangszálaim is megkopnak kissé.

Eladó a Tesco-ban? Na ne! Nehogy már egy frissdiplomás ficsúr, akit kineveznek osztályvezetőnek legyen a főnököm! Nekem, aki 40 éve a polcokat rakom. Vagy legyek én a főnök, és dolgozzak napi 14 órában akár hétvégén is? És viseljem el a még nagyobb (szintén maximum 30-as) főnök szívatását, papázását?

Mikor fogok én otthon békésen kertészkedni, és az unokákra vigyázni nyáron, míg a gyerekeim dolgoznak? Vagy világot látni, mint a japán, vagy német nyugdíjasok? Ja és persze jelen állás szerint nyugdíjam sem nagyon lesz, hiszen kevés lesz majd a fiatal aki eltartson.

Na és te? El tudod képzelni magad jelenlegi állásodban 65 évesen?

Tegnap olvasgattam a kormány reformcsomagjára adott reakciókat, és érdekes kettősséget figyeltem meg: az emberek azt várják, hogy a kormány egyszerre adjon és vegyen el dolgokat, rendszerint ugyanazt. Szeretném megvilágítani pár példán keresztül:

Első példa: Valódi reformokat akarunk! Csökkentsék az állami szféra létszámát, valódi reformokat az oktatásban, egészségügyben, mindenhol! Ez, amit Matolcsy előadott ezen a területen, az nem reform, hanem egy semmi! - Röhejes, hogy az állam semmit nem tesz a fiatalok külföldre szivárgása ellen! Az orvosok fizetése nagyon kevés, a tanároké is, annyira, hogy már csak bolond megy tanárnak! Aki az egészségügyben dolgozik, az meg megszakad a munkától! Emeljék a fizetéseket ezeken a területeken!

Második példa: Nagyon sok rokkantnyugdíjas van Magyarországon, sokkal több, mint külföldön, azokhoz miért nem nyúlnak hozzá? - Jajj, mi lesz azzal a sok munkapiacra kerülővel? Hol fognak dolgozni? A volt rokkant építi majd a gátakat?

Harmadik példa: Az állam vonuljon ki a piacról, ne nyomja a pénzt a cégeknek, mert egyrészt korrupt módon csinálja, másrészt az állami vállalatoknál meg pazarlás folyik! Inkább hagyják az adómat nálam, majd én eldöntöm, mire költöm a pénzem! - Miért nem teremt az állam munkalehetőséget? Sok embert visszakényszerítenek a munkaerőpiacra, azok hol kapnak munkát, mert a vállalatok nem adnak nekik!?

Negyedik példa: Milyen dolog az már, hogy a rendőrök negyvenévesen nyugdíjba mehetnek? - Milyen dolog az már, hogy egy rendőrtől még hatvanéves korában is azt várják, hogy rohanjon a bűnöző után?

Hát igen, a klasszikus közösségi-egyéni érdekek ütközésével állunk szemben, ahol azt várjuk, hogy a közösség tegyen valamit a jövőért, de mi, egyénileg ezt nem vállaljuk fel. Sokan valóságos harcot folytatnak a nyugdíjasok ellen (utazási kedvezmények, kell-e nyugdíjcsökkentés, stb.), de ha pont az ő szüleinek a nyugdíját csökkentenék, akkor fel lenne háborodva. Vagy a líbiai helyzet kapcsán olvastam egy hozzászólást, ami szerint "oda kellene menni katonákkal, és rendet tenni", de nem tudom, mit szólna az illető, ha másnap kopogtatna nála két katona, és közölné vele, hogy "öltözz pajtás, mész Líbiába harcolni, itt a szuronyod!" - szerintem igencsak fel lenne háborodva. Van egy találó mondás - "más faszával verni a csalánt" - ez nagyon ideillik.

Ez a szemlélet kíséri végig az elmúlt húsz év politikáját is. Tudjuk, hogy az ország nem engedheti meg magának a tizenharmadik nyugdíjat, mégis arra szavazunk. Tudjuk, hogy az állami szférában egy nagyobb, százezres nagyságrendű leépítés is beleférne az "olcsóbb és hatékonyabb állam" reményében, mégis tiltakoznánk ellene, mert gyakorlatilag a tágabb családunkat közvetlenül érintené, és nem akarjuk, hogy sógor munkanélküli legyen.

Kellene valami közmegegyezés, de nemcsak ilyen NER-szinten, hanem egy tényleges, ahol a nép megállapodna, hogy ilyen meg ilyen cél érdekében ezt meg ezt bevállalja. Persze ehhez normális világos, értelmes párbeszéd is kellene a szokásos politikai lózungokon túl. Mert mégiscsak felháborító, hogy a kormány nem tesz semmit, meg nem adja vissza a magánnyugdíjpénztári pénzemet :-)

Matolcsy György adott egy magas labdát, úgyhogy én most le is ütöm azt. A kormány kommunikációjának fő üzenete már egy jó ideje a magas államadósság problematikája. Az elmúlt szűk egy évben tökéletes volt a kormány kommunikációja a tekintetben, hogy a gazdaságpolitikai szándéknyilatkozataikat és valós intézkedéseiket egy koherens, de legalábbis az átlagpolgár számára konzisztensnek látszó, józan paraszti ésszel írt stratégiára felfűzzék.

Lehet, hogy sokan ezzel az állításommal tudnának vitatkozni. Vannak akik kapkodónak/csapongónak/éles fordulatokkal telinek/lenyúlósnak/hazugnak vélik a kormány eddigi gazdaságpolitikáját, azonban a közvélemény kutatások azt mutatják, hogy a Fidesz egyenlőre nem szenved hitelességi problémáktól.

Most azonban maga Matolcsy ütött belülről rést a pajzson. Azt mondta ugyanis a tegnapi sajtótájékoztatón, hogy mégsem terjesztik ki a közeljövőben a vállalkozások nyereségadóját 19%-ról 10%-ra csökkentő intézkedést a nagyobb cégekre. Az így befolyó többletbevételeket pedig egy az egyben az államadósság csökkentésére fordítják.

Hol a problémám? Hát ott, hogy korábban pont az adócsökkentéstől várták a gazdaság felpörgését, és így az adóbevételek növekedését. Ez tehát egy kőkemény ellentmondás a korábban elhangzottakhoz képest. Olyan ellentmondás, ami nem magyarázható a világgazdasági körülmények változásával, csakis a kormány gazdaságpolitikájának változásával. Vagy ha azzal nem, mivel ezt továbbra sem ismerik el, akkor viszont csakis a korábbi adócsökkentéses kommunikáció hiteltelenségével, megalapozatlanságával.

A történet ugye onnan indult, hogy azonnali radikális adócsökkentés kell, ami a költségvetési hiány átmeneti romlása mellett nagyon rövid időn belül meghozza gyümölcsét. Majd miután az EU és az IMF – és a pénzpiacok sem – ezt az átmenetinek mondott hiánynövekedést sem engedélyezték a kormány számára, ügyes húzásokkal és kommunikációval mégiscsak tartották a 3%-os hiányt a különadók és a válságadók segítségével, sőt még az adócsökkentésbe is belefogtak. Ezután került elő az államadósság probléma. Szerintem a nyugdíjrendszer átalakítását is ügyesen és jó kommunikációval hajtották végre, még annak ellenére is, hogy a nyugdíjvédelmi kormánymegbízottat Selmeczy Gabriellának hívják. A magánnyugdíj vagyon államadósság csökkentésre fordítása sokak számára népszerű intézkedés lett.

A kedden „bejelentett” további adósságcsökkentő intézkedések kommunikációja viszont a hosszú felvezetés ellenére is öngól lett: mégsem terjesztik ki a közeljövőben a vállalkozások nyereségadóját 19%-ról 10%-ra csökkentő intézkedést a nagyobb cégekre és az így befolyó többletbevételeket egy az egyben az államadósság csökkentésére fordítják.

Ebben a kijelentésben implicite benne van az is, hogy az adócsökkentés a költségvetési hiány és az államadósság növekedésével járna nemcsak rövid, de minimum középtávon is.

Mi ez, ha nem a korábbi adócsökkentéses elmélet elvetése?

Igen is, meg nem is. Egyrészt ha valaki versenyképes tudást, jó állást és magas fizetést szeretne, az nem elégedhet meg egy középiskolával, másrészt az egyetemisták saját bőrükön tapasztalják, hogy bizony „diplomával a zsebben” sem könnyű elhelyezkedni.

A jelenlegi rendszer szerintem igazságtalan. Miközben a felsőoktatásból valamilyen okból kimaradók már 18 éves koruktól húzhatják az igát és fizethetik az adót heti 40+ órában, évi 20 nap szabadsággal, addig a bejutóknak gyakorlatilag meghosszabbodik 3-5 évvel a gyermekkora. Heti 25-35 tanórájuk van, de egy vérbeli egyetemista ennek jó, ha a felére jár be. Esténként buli a koleszben, és általánosan elterjedten három, három és fél napos hétvégéken lehet kipihenni a hétköznapok fáradalmait, nyári szünettel megspékelve. Bizony, az ingázó hallgatókra és oktatókra tekintettel hétfő délelőtt és pénteken nem nagyon szoktak órák lenni. „Életem öt legszebb éve volt az egyetem!” – Mondják sokan, és nem is véletlenül.

Ja és persze mindezen felül még havi ösztöndíj, valamint kedvezményes kamatozású és törlesztőrészletű diákhitel is jár. Az utazási- és egyéb kedvezményekről nem is beszélve.

A rendszer tehát méltán tűnik pocsékolónak, igazságtalannak és túlzottan bőkezűnek a kimaradók szemszögéből nézve. És mindez még akkor is igaz, ha elfogadjuk, hogy minden tananyag becsületes bebiflázásához és a kitűnő eredményhez bizony az összes szabad percére szüksége van a szorgalmas és lelkiismeretes diáknak. Persze a többség nem ilyen. A hallgatók egy része már menet közben eldönti, hogy mely tantárgyak érdeklik, mire szeretne szakosodni, és csak azokat tanulja meg tökéletesen. A többi tantárgyból puskázik, más jegyzetéből és más által kidolgozott tételekből tanulja meg elégséges (2-es) szintre a tananyagot. És valójában ez a jó stratégia, hiszen mindenre úgysem lesz szüksége majd a későbbi munkájában.

És mégis, a kiterjedt, minél nagyobb létszámú felsőoktatásra szerintem feltétlenül szükség van. Egyrészt még mindig megéri megszerezni az egyre kevesebbet érő diplomát, másrészt a felsőoktatási rendszerben a fiatalok bekerülnek egy olyan tudományos-szellemi körbe, amely alapvetően befolyásolja a jó irányban a világról alkotott képüket és gondolkodásmódjukat, későbbi lehetőségeiket az életben. A legalapvetőbb elméleti háttéren túl a legtöbb egyetemi kar nem ad a diákoknak a munka világában közvetlenül használható szaktudást. Ad viszont egy kiváló alkalmazkodási és tanulási képességet, amely segítségével későbbi munkája során könnyebben elsajátíthatja majd a munkavégzéshez szükséges dolgokat.

Túl sokat költünk felsőoktatásra? Csökkenteni kellene az erre fordított kiadásokat? Meglehet. De nem azért, mert ott nagy lazaság van, és semmi értelmes nem zajlik, mert ezen nem érdemes, sőt hiba lenne változtatni. Személyes tapasztalatom, hogy az egész egyetemet végigbulizott, ugyanakkor önmagukat átgondoltan és célirányosan képző egyetemi társaimból milyen sikeres emberek lettek, miközben olyan is gyakran előfordul, hogy valaki a szorgalmasan végigtanult egyetemi évek és jó tanulmányi eredmények ellenére is csak keresgéli a helyét a munka világában.

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy az egyetemeken például itt a Blikkben megjelent szenzációhajhász cikknek megfelelően zajlik az élet, és feleslegesen, minden haszon nélkül, a társadalmon élősködve töltik el diákéveiket a kiválasztottak. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a tágan értelmezett felsőoktatási képzés nem csak a szigorúan vett tananyag megtanulásából áll, hanem bizony a haverokkal egy-két sör mellett folytatott parázs közéleti és tudományos vitákról, világszemléletek ütköztetéséről, az ország és a világ nagy problémáinak megoldási lehetőségeiről.

Mérsékelt érdeklődéssel ugyan, de azért valamennyira követtem az elmúlt hónapokban a médiában csak szenzációhajhász módon Pokorni Zoltán-Hoffmann Rózsa vitának titulált cikkeket. Csak remélni tudom, hogy tényleg olyan emberek nyúlnak a most előttünk álló reformfolyamat alatt az oktatási rendszerhez, akik valóban behatóan ismerik annak világát.

Hofiból sosem elég, de most az egyszer ne politikai Hofi-kabarét nézzünk, inkább egy könnyed, laza zenéset... íme:

Nagy vihart kavart az a hír, hogy várhatóan nem veszik el a nyugdíjasoktól az utazási kedvezményeket, azaz továbbra is ingyen utazhatnak az idősek. Az, hogy ez most jó döntés vagy rossz, azt mindenki ítélje meg saját maga, én most egy másik ötletet szeretnék felvetni a téma kapcsán: szerintem legyen a vonat MINDENKINEK ingyenes, ne csak a nyugdíjasoknak! Aztán hogy mennyire jó az ötletem, majd kiderül.

Messziről indítanék: miért jó a vasúti közlekedés? Ha sokan vonatra váltanak autó helyett, akkor csökken a környezetszennyezés, a balesetek száma, az ország olajfüggősége, kevesebb dugó lesz, stb - ha a "fenntartható fejlődés" szempontjait komolyan vesszük (előbb-utóbb kénytelenek leszünk...), akkor igenis erősíteni kell a tömegközlekedés szerepét, nem pedig csökkenteni - szerintem ebben egyetértünk. A fenti "fenkölt eszméket” persze nehéz forintosítani, tipikusan olyan dolgok, mint az egészség, az ember akkor kezdi el értékelni, amikor már baj van.

A vonat jó dolog, csak sokan nem használják, mert egyrészt kényelmetlen, másrészt drága. Sajnos a MÁV nem a hatékony működéséről híres (inkább a botrányairól), ráadásul igen magas jegyárral dolgozik, ami megakadályozza, hogy az emberek tömegesen igénybe tudják venni a szolgáltatásokat (kivéve a kedvezményes jeggyel utazókat). Éppen ezért sok szerelvény üresen fut, a kapacitások kihasználatlanok, közben a költségek fix költségként így is, úgy is jelentkeznek, tehát egy magasabb utasszám nem járna nagyobb költséggel (kivéve, ha ugrásszerűen nőne az utasszám).

Beszéljünk nyíltan: vajon mennyi pluszpénzbe kerülne az ötletem megvalósítása? A MÁV bevételeinek meglepően kicsi része származik „fizetős” személyszállításból; 2009-ben ez az összeg 44,8 milliárd forint volt, ami a teljes bevétel 37%-a! Tehát összesen egy év alatt kb. 45 milliárd forintot hagyunk a vasút jegypénztáraiban, amikor megvesszük a menetjegyünket, bérletünket; ha ezt a 45 milliárd forintot az állam rakná be helyettünk (a jelenlegi pénzeken felül persze), akkor gyakorlatilag ingyenes lenne a vonatközlekedés. A magyar állam már így is nagyon sok pénzt tesz a Mávba, kb. 20 milliárdot fogyasztói árkiegészítésként, illetve 163 milliárdot közszolgáltatási költségtérítésként, tehát ez a 45 milliárd inkább már csak hab lenne a tortán, de egyben kihasználttá tenné a vasutat. 45 milliárd forint nem egy egetverő összeg a kb. 13.000 milliárdos költségvetésben (0,3%), annyi hülyeségre el lehet költeni ezt, el is szokták, de ennek kivételesen lenne értelme. Persze ehhez hozzájönne még egy magasabb „beugró” költség is, hiszen a várhatóan jelentősen megnövekedő utasszám miatt alighanem új szerelvényeket kellene vásárolni, illetve újra kellene szervezni a forgalmat, de másrészről sokat lehetne spórolni a jegypénztárak működésén, illetve a kalauz-ellenőri rendszeren,

Bevallom, ennek több értelmét látom, mint a fogyasztói árkiegészítés megnyirbálásának, mert azzal csak azt érnénk el, hogy még kevesebben utaznának vonattal, és még többen térnének át a környezetszennyező autós közlekedésre, ami ráadásul még több dugóval és még több balesettel járna együtt. Így viszont legalább lenne értelme a vasúti sínek és pályaudvarok felújításának (ami jelenleg is tart főként EU-s pénzből), kihasználnánk végre a vasutat, és nem utolsósorban végre a dolgozók is kapnának valamit befizetett adójukért, például ingyenes bejárást a munkahelyre, már ahol lehetséges.

Könnyed, "Maksa portré" stílusú kabaré az 1998-as Humorfesztiválról :-)