Zenés kabaré? Igen, a két műfaj megfér egymás mellett, habár eltérő szabályok vonatkoznak mindkettőre: míg egy zeneszámot "szorít" a tempó meg a hangnem, addig a kabarészámot jóval lazább, kötetlenebb szerkezet jellemzi. Ezért nehéz zenére kabarét írni, mert szótagszám problémák lehetnek, így jóval nehezebb felépíteni egy poént, ráadásul előadás közben nem lehet annyit improvizálni, és az előre felépített szerkezettől sem lehet jelentősen eltérni. A zenei kabarénak így nem a klasszikus "sírva röhögtetés" a célja, inkább a rendkívül finom, ironikus kritika, vagy a megbotránkoztatás. Ennek ellenére sokan próbálkoznak vele, pl. Ayala és Brindisi, az Irigy Hónaljmirigy (bár ők mostanában önmaguk paródiáját adják elő), Hofi-Koós, a Galla-műhely összes reinkarnációja, Malacka és a Tahó, Kabos, Sas, Orbán (nem a miniszterelnök, hanem József), és még sorolhatnám a neveket. A BUÉK 2011 szilveszteri rádiókabaréban is volt egy ilyen szám, ami szerintem a műsor egyik fénypontja volt; dalban énekelték el a 2010-ben átadott, "alagutas" M6-os autópályát. Előadó: Kovács András Péter és Bruti.

Az új feltételek mellett soha nem látott pozitív kilátások elé nézne ekkor az ország.

Hogy miért? Ha mindenki úgy nyilatkozna, hogy marad a magánnyugdíj rendszerben, akkor nyugdíjba vonuláskor senki sem kapna állami nyugdíjat, így 20-30 év alatt teljesen megszűnne az állam nyugdíjfizetési kötelezettsége. Jelenleg nyugdíjra megy el a költségvetés kiadásainak több mint ötöde, évi 3000 milliárd Ft. Ezt tudná idővel megspórolni a költségvetés, ha mindenki a magánrendszerben maradna.

Képzeljük csak el! Értelmét vesztené a béreket jelenleg terhelő 24%-os nyugdíjjárulék (bocsánat: adó), amit a munkaadók fizetnek be alkalmazottaik után. Micsoda versenyképesség növekedés adódna ebből! Vagy akár az adó egy részét megtartva gazdaságélénkítésre/fejlesztésre is költhetnénk, vagy akár átirányíthatnánk ezt is a magán nyugdíjpénztárakhoz, ezzel is növelve a majdani nyugdíjasok jólétét. Vagy akár egy részét adócsökkentésre (áfa, szja) is fordíthatnánk, tovább növelve a versenyképességet.

Örömmel olvastam, hogy a kormány végre nem kíván tízmilliárdokat tolni a Microsoft-projektbe, hanem átáll a "nyílt forráskódú programokra". Ennek a döntésnek két nagyon fontos üzenete van: 1. Orbánék már ezen is spórolnak - itt a kiadáscsökkentési program előszele? 2. a Microsoft bekaphatja. Ezúton szeretném megnyugtatni a kormányt és az átállás miatt aggódókat, hogy ez a dolog üdvözlendő, és hogy egy nagy klasszikust idézzek, "nem kell félni, nem fog fájni".

Érdekes infókra akadtam a napokban, amelyek segíthetnek kirakni a nagy puzzle-t, ami talán magyarázatot adhat!

Egyfelől itt van ez a HVG-ben megjelent írás. A cikk kutatásokra hivatkozva leírja, hogy bár a hazai és nemzetközi sajtó hangos a Fidesz-kormány „botrányaitól”, közben a kormánypárt népszerűsége tartósan nagyon magas szinten áll. Ennek oka a cikk szerint, hogy a választópolgárok többsége nem tartja fontosnak a sajtószabadságról és a magánnyugdíjpénztárak „államosításáról” szóló vitákat. A végkövetkeztetés, hogy húsz évvel a rendszerváltás után a liberális demokráciának csak az intézményrendszerét sikerült adaptálni, az értékeit a társadalom túlnyomó többsége számára nem. Persze úgy is lefordítható ez, hogy a szavazópolgárok a közvetlenül a pénztárcájukat érintő kérdések alapján szavaznak, nem az elvont viták alapján.

Ezt a kérdést nem nagyon feszegeti a média, pedig sokkal jobban zsebbevágó, mint pl. a médiatörvény. Persze az, hogy az állam átveszi a magánnyugdíjvagyont, nem azt jelenti, hogy leszámolnak Orbán Viktor kezébe párezer milliárd forintot, hiszen a magánnyugdíjpénztárak portfólióját döntően magyar állampapírok alkotják (ez értelemszerűen „eltűnik” az államnál, gyakorlatilag államadósságot csökkent), de található ott külföldi állampapír, magyar és külföldi részvény, meg még a jóisten tudja mi, na meg némi pénz is. Igazán ez utóbbiak sorsa érdekes: mit kezd az állam a velük? Felvázolok pár lehetőséget, a végén lehet szavazni!

Szilveszterkor a hagyományoknak megfelelően ismét új kabaréval jelentkezett a Rádiókabaré csapata, BUÉK 2011 címmel. Az idei - pontosabban tavalyi - kabaré nem lett rossz, de igazság szerint olyan nagyon jó sem; több előadón éreztem, hogy rutinból nyomja, és ugyanazokat a poénokat süti el, amiket év közben már elsütött. Ennek ellenére ebben a műsorban is voltak gyöngyszemek, ezek közül most a "Céges karácsony" című számot szeretném bemutatni. A levélben egy alkalmazott mond köszönetet a főnökének, hogy ott dolgozhatott, mindezt a zseniális Kern András előadásában. A jelenetet írta: Práger Balázs.

A kép minden újságcikk, tudósítás legfontosabb eleme. Jól kiegészíti az írott mondanivalót, segít azt megérteni, elhelyezni. A kép és a cím az amit az olvasó legelőször megnéz, mikor egy cikket olvasni kezd. A kép azonban meg is vezetheti a gyanútlan olvasót, előítéleteket okozhat, szimpátiát-unszimpátiát kelthet a cikk témája iránt, még mielőtt egy betűt is olvastunk volna belőle.

Ezt persze minden újságíró jól tudja, és tudatosan él is vele. Fontos még, hogy az írott médiumok elsődleges célja – az objetkív és tárgyilagos tájékoztatás mellett természetesen – az olvasottság növelése. Az olvasottsághoz azonban figyelemfelkeltő cikkek/címek/képek kellenek, ez pedig olykor-olykor ütközik a nemesebbik céllal. Nincs is ebben semmi különösebb kivetnivaló, hiszen lehet a kényes olvasó egyetlen célja az objektív és tárgyilagos tájékozódás, azért a száraz ömlesztett unalmas szöveget senki nem fogja elolvasni. Ez tehát az újságíró szakma.

Persze hogy hol a határ, meddig lehet elmenni úgymond figyelemfelkeltésben, azt újságja és médiatörvénye válogatja, az azonban biztos, hogy a különböző sajtóorgánumok valamilyen belső és külső szabályozás alapján alkalmazzák a „szakmát”.

Köztudott, hogy Magyarország sajtója nem túl fényes mostanában a nyugati világban. Íme két kép, ami a rólunk szóló tudósítások illusztrációjaként szolgált a Financial Times-ban és a The Economistban megjelent cikkekben:

Tegnapi hír:

A német állami tévé, a ZDF főszerkesztője Orbán Viktort és a médiatörvényt bírálta, szerinte szégyen lenne, ha Angela Merkel és a többiek közös fotón szerepelnének egy cenzorral az EU-elnökség átadásakor.

2006-os hír (Révész Máriusz megverése október 23-án):

„Én is végiggondolom, meg nyilvánvalóan meg is beszéljük még" – felelte a lapockatörést és fejsérülést szenvedett, sebeit a sajtó munkatársainak is megmutató politikus arra a kérdésre, tesz-e feljelentést az ügyben. Mint mondta, sérüléseinek körülményeit csupán mások elmondásából ismeri, annyit azonban ő is elmondhat: gumibot ütésétől származnak a sérülései."

2007-es kép:

Itt még nem volt annyira finnyás Merkel nagyasszony...

Mostanában a sajtó gyakran hasonlítja Orbánt Lukasenkohoz, aki szerintük egy diktátor. Nem is csoda: Fehéroroszországban nincs sajtószabadság, az internetet ellenőrzik, az ellenzéki tüntetést leverik, az elnök ellenlábasát megverik és még a kórházból is elhurcolják, a választás nem volt teljesen "tiszta", Németország legszívesebben szóba sem állna velük, stb. - hát, ha mi problémázunk a külföldi sajtón, mit szóljanak ők :-) Szóval utáljuk háromra együtt Fehéroroszországot: egy, kettő, háááárom! Fúúúúúúj! Csak tudnám, miért szavazta meg a fehérorosz választók majdnem 80%-a Lukasenkot...

Én most Fehéroroszország egy másik arcát szeretném bemutatni, egy igen érdekes arcát, amelyről valahogy nem cikkezik a sajtó: a gazdaságukat és a gazdasági fejlődésüket. Persze csak nagyvonalakban, de meg fogtok döbbeni, azt garantálom. Tudjátok, mennyivel nő a gazdaságuk évente?

A fenti igen impozáns számsor ellenére az egy főre eső GDP még mindig igen alacsony, 5166 dollár körül van (Magyarországon ugyanez 12914 dollár), mindenesetre ez az adat is jelzi, hogy milyen mélyről indultak el. És figyelemreméltó, hogy a válság évében, amikor a legtöbb országban GDP csökkenésről beszélhettünk, ők még akkor is kihoztak egy stagnálásközeli eredményt.

Ami a 2010-es válogatásunkból kimaradt, pedig nem kellett volna :-) Mi lenne, ha egy multiplexben rejtett mikrofont helyeznének el?