Decemberben írtunk arról, hogy a magyar gazdaság növekedése 2013 végére akár 3%-ra is felgyorsulhatott. A tényleges szám az Eurostat adatai szerint 2,8% lett, tehát majdnem beletrafáltunk. Illetve nem beletrafálás volt ez, hanem a gazdaságról addig nyilvánosságra került részinformációk alapján erre lehetett következtetni. Akkor ezt az adatot úgy értékeltük, hogy a Fidesznek szerencséje is van, hiszen a gazdaság 4 éven keresztül nem mutatott túl sok erőt, és pont a választások előtt került csúcsformába.

Most újabb becslésre vállalkozunk, ezúttal a 2014-es első negyedévi adatot ( az előző év azonos időszakához képest) próbáljuk megbecsülni az eddig napvilágra került információk alapján. Amint a cikk címében is utalást tettünk már rá, a Nívó blog újabb vaskos meglepetésre számít, jóval magasabb növekedési ütemre, mint amit az elemzőházak, gazdaságkutatók többsége vár. Nem lehetetlen, hogy 2014 első negyedévében a magyar gazdaság 3,5-4% körüli mértékben növekedjen.

Íme a múltkori ábra, ahol a 2013. IV. negyedévi adatot immár folytonos vonallal jelölhetjük (egy negyedévvel ezelőtt még mit kaptunk a szaggatott vonalas ábrázolásáért is annak felfelé ágaskodó volta miatt), és a szaggatott vonal immár 2,8%-tól ágaskodik tovább felfelé:

Nézzük, hogyan jön ki a 4%-os gazdasági növekedési előrejelzésünk:

Tankönyvszerűen a GDP felhasználási oldalról a következő képlettel számolható: GDP= Fogyasztás+Beruházás+Kormányzati kiadások+Külkereskedelmi mérleg egyenlege.

Természetesen ezekből csak részadatok állnak rendelkezésre, amik a következők.

Lakossági fogyasztásról, ami a legfontosabb komponense a GDP-nek a legfrissebb információ a 2014 januári kiskereskedelmi forgalmi adat, ami 3,9%-os növekedést mutat az egy évvel korábbi szinthez képest. Ez a részadat, igaz még csak januárra vonatkozik, a februári és a márciusi fogyasztási adat befolyásolhatja a negyedéves átlagot, de nagyon közel van az általunk prognosztizált 4%-os növekedéshez. Ráadásul februárban továbbra is rekord alacsony maradt az infláció, mindössze 0,1%-kal emelkedtek az árak egy év alatt, ami továbbra is élénk lakossági fogyasztást vetít előre. 

A GDP másik komponenséről a beruházásokról egyelőre csak 2013-as adatok láttak napvilágot, negyedévről negyedévre gyorsabban növekvő berházási adatokat láthattunk. 2013 negyedik negyedévében a nemzetgazdasági beruházások már 14,9%-kal haladták meg az egy évvel korábbi adatokat. 2014 első negyedévére vonatkozóan semmi okunk sincs feltételezni a dinamika csökkenését. Tippünk szerint újra kétszámjegyű növekedés várható a beruházásoknál. A fogyasztás mellett tehát a beruházások növekedése is támogatja a 4%-os gazdasági növekedési előrejelzésünket.

A GDP harmadik fontos komponense az állami kiadások volumene. Erről azt tudjuk, hogy 2014. január-február folyamán a központi költségvetés hiánya 483 milliárd forintot ért el, szemben az előző év azonos időszakának 339 milliárd forintos hiányával. Miután a költségvetési hiány 2014-es első kéthavi hiánya időarányosan jelentősen (42%-kal) magasabb, mint tavaly ilyenkor volt, ebből arra következtethetünk, hogy a kormányzati kiadások is emelni tudják a 2014. első negyedévi GDP-t. Igaz, ez a hatás az év második felében visszájára fordulhat, hiszen a tervezett éves költségvetési hiányt tartani kell. Bár valamekkora költségvetési élénkítő hatás az egész év folyamán várható, hiszen az éves hiányt a 2013-as 2,3-2,7% után 2,9%-ra tervezte a kormány 2014-re.

A GDP negyedik komponense a külkereskedelmi mérleg, vagyis az export és import különbsége. Évek óta jelentős többletet mutat ez az adat, azonban 2014-ben a jelek szerint még sikerül rátenni egy lapáttal a kedvező tendenciára. 2014 januárjában 461 millió euró volt a külkereskedelmi többlet, 69%-kal több, mint 2013 januárjában. A külkereskedelem tehát továbbra is jelentős motorja a GDP növekedésünknek.

Összefoglalva: A részadatok alapján a fogyasztás 3,9%-kal, a beruházások 10-15%-kal, a külkereskedelem 69%-kal növekedtek 2014 első hónapjaiban. Ebből jelenlegi tudásunk szerint könnyen kijöhet egy 3,5-4% körüli első negyedéves GDP növekedés.

Ha a termelési oldalt nézzük, ott azt látjuk, hogy az ipari termelés januárban 6,1%-kal haladta meg az előző évi azonos időszaki adatot, ami szintén 4% feletti ütem. De növekedési híreket hallunk az építőiparból, a turizmusból, a szolgáltatási szektorból egyaránt.

Ez tehát a várható átlag. De azt sem szabad elfeledni, hogy bizony az átlag mögött nagy egyenlőtlenségek vannak. Vannak megyék, amelyek stagnálnak, vagy egyenesen hanyatlanak, és vannak amelyek akár évi 10%-os tempóban növekednek.

A csökkenő népesség és az elöregedő társadalmunk következtében mind gyakrabban merül fel – némileg tévesen, – hogy a jelenlegi demográfiai folyamatok mellett bizony rossz lesz majd nyugdíjasnak lenni 30-40 év múlva, és az akkori nyugdíjasok a jelenleginél jóval kisebb nyugellátásra számíthatnak majd.

Egy leegyszerűsített modellben szeretném bemutatni, hogy ez nem feltétlenül kell, hogy így alakuljon, még csökkenő népesség mellett sem. Mert igaz ugyan, hogy az állam terhei megnőnek nyugdíjágon, viszont a lecsökkent gyermekszám miatt csökken a gyermekellátással kapcsolatos kiadás. E két hatás ki is egyenlítheti egymást. A modell egy egyszerűsített társadalmat mutat be, ahol az emberek átlagosan 80 évig élnek. További alapfeltevés, hogy átlagosan húsz évig számítanak a lakosok gyermeknek, és így inaktívnak, ellátásra szorulónak, 20-tól 40 éves kor között aktív korúak, és egyben termékeny szakaszban vannak, 40 és 60 év között szintén aktívak, de már nem termékenyek, míg 60 és 80 év között nyugdíjasok, tehát inaktívak, és nyugellátásban részesülnek. Persze az aktív korúak aktivitási rátája messze van a 100%-tól, de fix aktivitási rátát feltételezve a modell nem torzít.

A kiinduló állapot szerint a reprodukciós együttható legyen 100%, tehát minden generáció pontosan reprodukálja önmagát, és minden korosztály lélekszáma azonos. Ebben az esetben az 1-es számú ábra mutatja, hogy ezer aktívra összesen 500 gyermek (kék vonal), és 500 nyugdíjas (piros vonal) jut. Összességében ezer aktív korúra (narancssárga vonal) folyamatosan ezer inaktív jut. A mindenkori aktív korúak terhei az évek során változatlanok.

Most tegyük fel, hogy fenti állapotból a reprodukciós együttható 130%-ra növekszik, vagyis a következő generációktól kezdődően ezer felnőttnek 1300 utóda születik. Feltételezve, hogy ez a demográfiai változás tartósan megmarad, úgy a teljes népességen 80 év alatt „söpör végig” annak hatása. A 2. ábrán jól látható, hogy az ezer aktív korúra jutó gyermekek száma a kiinduló állapothoz képest gyors növekedésnek indul, majd ahogy a nagyobb lélekszámú generációk az aktív korba lépnek, úgy a növekedés üteme lassul, végül stabilizálódik a 735-ös szinten. A nyugdíjasok aránya az első 20 évben nem változik, majd a nagyobb lélekszámú generációk aktív korba lépésével az arány csökkenésnek indul, amit lassú stabilizálódás követ, amint az első „növekvő” generációk nyugdíjas korba érnek. A stabilizáció a 334-es szinten következik be.

Ha az ezer aktív korúra jutó eltartottak számát, tehát a húsz év alattiak és a hatvan év felettiek együttes arányát nézzük, akkor ez az arány egyértelmű emelkedésnek indul, hiszen legelőször csak az eltartandó gyermekek aránya indul növekedésnek, majd ez a növekedés csak évtizedek múlva gyűrűzik át az idősebb generációkra. Az ezer aktív korúra jutó inaktívak száma egy kisebb hullám után végül 1069 főnél stabilizálódik, tehát az állandó népességű társadalom szintjénél (1000 fő) magasabban. Összességében elmondhatjuk tehát, hogy egy növekvő létszámú társadalomban az ezer aktív korúra jutó inaktívak száma magasabb, mint egy stabil népességű országban, az alacsonyabb arányban jelen lévő nyugdíjasokat a folyamatosan magas gyermekszám túlkompenzálja.

Következő lépésként tételezzük fel, hogy a frissen aktív korba lépők reprodukciós együtthatója 130%-ról 70%-ra csökken. Egy ilyen változás a lakosságszám növekedésének megszűnéséhez, majd egyre gyorsuló ütemű csökkenéséhez vezet. Ez következett be Magyarországon is. Az 1960-as években a reprodukciós együttható 100% alá csökkent, majd a ’80-as évektől a lakosságszám is csökkenésnek indult. A történéseket a 3-as ábra mutatja, az előző ábra folytatódásaként. A reprodukciós együttható lecsökkenése a függőleges fekete vonal évében következett be.

Látható, hogy az ezer aktív korúra jutó gyermekszám a fent említett 735-ös szintről hirtelen csökkenésnek indul, majd a csökkenés lassul, végül a 356-os szinten stabilizálódik. A nyugdíjasok aránya (334 fő) eleinte nem változik, majd gyorsuló ütemben növekedésnek indul, végül stabilizálódik a 694-es szinten.

Az összes inaktívak aránya a 130%-os reprodukciós együtthatónál látott 1069 főről átmenetileg 800 alá csökken, majd emelkedésnek indul, és 1050 főnél stabilizálódik, csak éppen felcserélődik a nyugdíjasok és a gyermekkorúak súlya. Elmondható tehát, hogy egy tartósan csökkenő lélekszámú társadalom az aktívak és inaktívak számát tekintve korántsem egy fenntarthatatlan állapot, az inaktívak eltartásával kapcsolatos társadalmi terhek nem térnek el jelentősen egy csökkenő, növekvő, vagy éppen stagnáló lakosságszámú országban, csupán a gyermekkorúak és az időskorúak (de egyaránt eltartásra szorulók) aránya változik.

Végül nézzük azt az esetet, amikor a reprodukciós együttható a korábbi 80%-ról visszaugrik 100%-ra. Általában ezt tűzik ki minimális célként a mindenkori kormányok a népesedési politikájukban. Egy ilyen változás hatásait a 4-es számú ábrán láthatjuk a második függőleges fekete vonaltól kezdődően a korábbiak folytatásaként. A nyugdíjasok magas aránya mellett hirtelen a kiskorúak aránya is emelkedni kezd, így az aktív korúak egy ilyen népesedési forduló alkalmával átmenetileg dupla terhet kell, hogy viseljenek. Majd a helyzet stabilizálódik, és visszajutunk a poszt elején taglalt egyensúlyi állapotba, ezer aktívra jutó ezer inaktívhoz.

A legfontosabb tanulság szerintem az, hogy eltúlzottak azok a várakozások, miszerint az elöregedő társadalmakban a nyugdíjrendszerek fenntarthatatlanná válnak. Látható ugyanis, hogy egy átmeneti időszak után a társadalmi terhek egy elviselhető szinten stabilizálódnak.

Magyarország jelenleg valahol a zöld ponttal jelölt helyzetben van. A gyermekek aránya már lecsökkent, a nyugdíjasok számaránya pedig még alacsony, de már növekedésnek indult, hamarosan azonban az arányuk gyors növekedésére számíthatunk, hiszen a Ratkó korszak gyerekei lassan elérik a nyugdíjas kort.

Az is kiolvasható az ábrából, hogy 17 éve logikus és bölcs lépésnek tűnt a magánnyugdíjrendszer bevezetése, hiszen várható volt, hogy a gyermekszám csökkenése miatt a társadalmi terhek egy átmeneti csökkenés után emelkedésbe váltanak. Ezt az átmeneti könnyebb időszakot tehát nyugdíj előtakarékoskodásra kell fordítani. Szintén jó lépés volt a rendszerváltás utáni kormányoktól, az oktatási rendszer kiterjesztése. A fiatalok mind nagyobb arányban szereztek középfokú és felsőfokú végzetséget. Egy humán tőkébe történő befektetésnek tekinthető ez, amely elvárt hozománya, hogy a társadalom várható elöregedésével az aktív korúak alacsonyabb aránya mellett is biztosítja majd az inaktívak ellátását.

Kormányaink vétettek azonban egy súlyos hibát is. A demográfiai folyamatok miatt az elmúlt 20 évben fennálló átlagosnál kedvezőbb aktív/inaktív arányból adódó előtakarékoskodási lehetőséget valójában nem használtuk ki. A kormányok rövidlátó szemlélettel minden évben a kifizethető maximumot fizeték ki nyugdíjakra. Nyugdíjkorrekciós programokat, 13. havi nyugdíjakat vezettek be, 14. havi nyugdíjat vetítettek előre. Így bár papíron a magánnyugdíj pénztárakban lévő tőke folyamatosan szaporodott, társadalmi szinten mégsem képződött meg a szükséges megtakarítás, hiszen az MNYP vagyonokkal párhuzamosan az államadósság szintje is folyamatosan növekedett, sőt még annál nagyobb mértékben.

Így most 2014-ben abba a helyzetbe kerültünk, hogy a magánnyugdíj vagyonok államadósság csökkentésére fordítása után is magas az államadósságunk, ráadásul éveken belül a nyugdíjasok arányának gyors növekedésére számíthatunk, ami a jelenlegi kedvezőnek mondható állapothoz képest jelentősen növelni fogja a társadalmi terheket. Mindemellett a kormány a gyermekvállalási kedvet növelő intézkedéseket is hozott a családi adózás révén, ami a gyermekszám esetleges növekedése révén a fenti levezetések szerint további tehernövekedést fog okozni. Sőt már okoz is, hiszen a gyermekek után járó adókedvezmények már a jelenlegi költségvetést is erősen terhelik.

Az, hogy ki-ki a nyugdíjasok vagy a gyermekesek támogatását (esetleg mindkettőt) favorizálja-e, politikai értékítélet kérdése. Az viszont ténykérdés, hogy a társadalmi szolidaritás jelenlegi rendszerében súlyos aránytalanságok vannak, mégpedig azért, mert a gyermekek ellátását legnagyobbrészt saját szüleik biztosítják, míg a nyugdíjakat valamennyi aktív korú járulékaiból fedezik.

A gyermekek ellátását legnagyobbrészt saját (aktív korú) szüleik biztosítják saját jövedelmük által megengedhető színvonalon, kisebbrészt pedig az állam a családi pótlékon, családi adózáson, kedvezményes utazáson, ingyenes oktatáson… stb keresztül. A nyugdíjasok ellátásáról viszont kizárólag az állam gondoskodik. Az állami gondoskodás természetesen az aktív korúak befizetéseiből történik. A kötelező magánnyugdíj rendszer kiesésével az öngondoskodás mértéke minimálissá vált. Elmondható tehát, hogy azokra az aktív korúakra, akik gyermeket nevelnek és így biztosítják az utánpótlást a következő nyugdíjas generációk ellátására, jóval nagyobb társadalmi teher hárul, mint gyermektelen társaikra. A felnövekvő generáció azonban nem csak a saját szüleik nyugdíjáról fog majd gondoskodni, hanem azokéiról is, akik fiatal korukban nem vállaltak gyereket.

Erre persze az lehet a gyermektelenek válasza, hogy nem kérnek ők az állami gondoskodásból, ha hagyná őket az állam öngondoskodni (például a magánnyugdíj vagyon nem-elvételével), akkor a helyzet mindjárt megoldódna. Az öngondoskodási modellnek azonban van egy fontos hátulütője: Ha az öngondoskodni vágyók kilépnek az állami szolidaritási rendszerből, mondván hogy a jövedelmük azon részét inkább saját nyugdíj előtakarékosságra teszik félre, cserébe lemondanak az állami nyugdíjtól, akkor adódik a kérdés, hogy ilyenkor ki gondoskodjon az öngondoskodni vágyók szüleinek nyugdíjáról, akik továbbra is a felosztó kirovó rendszerben maradtak?

A tanulságok levonását, és a szükséges teendőkről, valamint az elmúlt években hozott intézkedésekről való véleményalkotást az olvasókra bízom. Annyi bizonyos, hogy a társadalmi igazságosság rendszerét mindenkinek újra kell gondolni, hiszen egészen más a társadalom egyes részeinek terhelése növekvő, stagnáló, vagy éppen csökkenő népesség mellett. Az éppen aktuális demográfiai folyamatokhoz alkalmazkodni kell, az egyes társadalmi csoportokra háruló terheket az állam szabályozni tudja, illetve képes jelentősen tompítani a - demográfiai szempontból - átmeneti időszakok hatásait. A kérdés eldöntése csak részben oldható meg politikai és világnézeti szemszögből. A számok, azok a makacs számok ugyanis kemény korlátokat szabnak, melyek időnként elveink felülvizsgálatára kell, hogy bírjanak minket. Gondolok itt elsősorban azokra, akik egyes intézkedések alkotmányosságát, európaiságát feszegetik. Ráadásul ma már ott tartunk, hogy az EU is rossznak ítélte a magyar magánnyugdíj rendszert legutóbbi tanulmányában.

Vagy például Amerika is demokráciaként működik, mégis olykor komolyan felvetődnek olyan (alkotmányos) eshetőségek „járni jár de nem jut” alapon, hogy bizony az Irakban, vagy Afganisztánban harcoló katonáknak nem jár fizetés addig, amíg az otthoniak meg nem állapodnak annak forrásáról.

Ilyen volt: 

Ilyen most:

És ilyen lesz:

Elkezd végre felvirágozni a magyar labdarúgás?

Szerintem a volt NAV-os Horváth András harca az áfacsalás ellen hiábavaló. Habár a legtöbb ember szimpatizál vele és munkájával, de valójában a magyar vásárlóknak igen nagy szükségük van az áfacsalt termékekre -mert "olcsó". Pedig nem, de erről majd később.

Nem titkolom, magam is foglalkozom olyan termékkörrel, melyben van áfacsalt termék is. Nem nehéz az ilyet lebuktatni: meg kell nézni egy olajos vagy cukros raklapot, és érdekes dolgokat lát rajta az ember: Szerbiában gyártották, az úticél Szlovénia volt, de végül egy szlovák cég számlázta ki a magyar multinak az áru ellenértékét - miközben a termék marha olcsó átadási áron jutott el hozzánk, olyanon, hogy a termékkör magyar gyártója szinte sírt, hogy ezt az árat ő nehezen tudja megközelíteni, mert ő rendesen befizeti az adót. Szóval az a raklap megjárta Közép Európát, és a gyártási-szállítási költség (nem olcsó ám az üzemanyag!)-esetleges el nem titkolt adó összege még így is jelentősen kisebb átadási árat jelentett, mint a hazai szállító terméke. Csak éppen itt nem azért, mert a külföldi gyártó olyan hú de versenyképes lett volna, hanem pusztán mert megcsinálták azt a trükköt, amit ma úgy hívunk, hogy áfacsalás.

A botrány persze kihatott a mi cégünkre is: habár a szerződéseket már eleve úgy írták meg, hogy a termékek "tisztaságáért" a beszállító cég felelős - ezen ne csodálkozzatok, több tízezer terméket nehezen tud egy kereskedelmi egység egyenként ellenőrizni -, de egy esetleges botrány kihatott volna a cég jó hírnevére is. Dönteni kellett: vagy folytatjuk ezen termékek forgalmazását (amikről még nem derült ki, hogy áfacsalt), és ezzel hiperolcsó árakat tudunk produkálni, vagy az erkölcs kerekedik felül, és hagyjuk ezen termékeket. Most tudom, hogy nem sokan hisznek nekem, de nálunk ez utóbbi győzött.

Mondhatnánk, hogy hurrá, győzött az igazság, és végre vége ezen tisztességtelen eszközökkel dolgozó beszállítói körnek, de sajnos ez csak illúzió. Ugyanis konkurenciáink többsége korántsem volt ennyire szemérmes, és továbbra is folytatja a korábbi gyakorlatot - csak gondolom, most már a beszállítók is óvatosabbak, kicsit jobban palástolják az áfacsalást. És bizony nálunk a legolcsóbb termék 20-30 forinttal drágább, mint a némelyik konkurenciánál. 

És itt jön be az a dolog, ami teljesen megdöbbentett: a vásárlói reakciók. Mikor minden nap mindenhonnan folyik az áfacsalásos téma, mikor sorra dőlnek meg régi, "marhaolcsó" fantáziamárkák, mint legutóbb a Sovereign cukor (mutassatok olyan embert, aki nem vett még ilyet), szóval mikor már az emberek valamennyire tájékoztatva vannak, hogy bizony ezen termékek még itt vannak a polcokon, és jelentős károkat okoznak az államnak és a magyar gazdaságnak - a vásárlók még mindig ezeket keresik. Nem egyszer hallom: "menjünk át az XY-ba, hiszen ott a Z márkájú termék ára olcsóbb, mint a az itteni legolcsóbb cucc" - miközben a Z márka címkéjének-dobozának elolvasásakor szinte rögtön rádöbben az ember, hogy ilyen áron ilyen termékkört ilyen szállítási költségek mellett nem lehet adni! Az eredmény: a tisztességesen játszó bolt forgalma visszaesik, a tisztességtelenül játszóé meg nő. A tisztességtelen eszközökkel operáló cég forgalma nem változik, a hazai szállító meg tovább sír. A vásárló meg visszakacsint a tisztességtelenre, hogy " te vagy az olcsóbb, inkább nálad vásárolok, mert megspórolok 20-30 Ft-ot.

Pedig dehogy spórol meg. Elhiszem, hogy nagyon sok szegény család él Magyarországon, ahol minden forint számít, mert a dolgozó keveset keres, vagy nincs is munkája, de talán el kellene gondolkodni, hogy mit kellene tenni azért, hogy ez ne így legyen. Talán érdemesebb lenne a hazai gyártó nem sokkal drágább termékét megvenni, mert ő fog munkát adni, nem a szerb gyártó vagy a szlovák importőr? Talán lehetne további adócsökkentésen gondolkodni, abban az esetben, ha minden kereskedő tisztességesen befizetné az adót, és a vásárlók ezen termékeket részesítenék előnyben, nem az áfacsaltat? És akkor akár 20-30 Ft-nál is több pénz maradna a vásárló zsebében? Egyszerű összefüggések ezek, és a "vedd a hazait!" vonal szinte csak nálunk szitokszó, a jobb sorsú nyugat-európai országokban nem, de hát pont ezt a szemléletet nem sikerült átvenni az EU boldogabb felétől. És míg mi boldogan vásároljuk a külföldi szemetet (mert ezen termékek minősége sokszor az, pl. próbáljátok ki a legolcsóbb külföldi cukrot, meg pl. valamivel drágább magyart), mert "olcsó", addig szép csendben tönkretesszük a még megmaradt hazai ipart. És akkor még nem is beszéltünk pl. a "kínai piacok" bármelyik fajtájáról, ahová sokat jár a magyar ember, mert hú de olcsó.

Csak éppen a tisztességtelenül játszó kínai nem ad neked munkát. És a tisztességtelenül játszó szerb-szlovák sem. Valahol ezt is tessék fejben tartani, mikor legközelebb vásárolni tetszik. 

Magyarország újra a visegrádi országok éllovasává vált a gazdasági növekedésben. Bár a kormányellenes blogok hallgatnak róla mint a sír, de azért az Európai Unió statisztikai hivatala, az Eurostat szép csendben kiadta az EU tagországok legfrissebb gazdasági növekedési adatait.

Íme az adatok:

Amint látható, Magyarország egyértelműen az élmezőnyhöz tartozik gazdasági növekedés tekintetében. Újra jelentősen, 1,8 százalékponttal gyorsabban növekszünk az Európai Unió átlagánál, tehát felzárkózunk.Több mint egy évtizede nem fordult elő (utoljára talán az első Orbán-kormány idején), hogy a visegrádi országok éllovasai vagyunk GDP növekedés tekintetében. Bizony, 2013 negyedik negyedévében az éves alapú növekedést nézve a 2,8%-os növekedésünkkel magunk mögé utasítottuk mind Szlovákiát (1,3%), mind Lengyelországot (2,2%), mind Csehországot (0,8%).

A gyors növekedés ráadásul olyan kedvező szerkezetben valósult meg, amire szintén több, mint egy évtizede nem volt példa, utoljára az első Orbán-kormány idején. A gyors növekedés alacsony inflációval, alacsony költségvetési hiánnyal, pozitív külkereskedelmi- és fizetési mérleg egyenleggel valósul meg. A gyors növekedés-alacsony költségvetési hiány kombináció valószínűleg kedvező hatással lesz a napokban nyilvánosságra kerülő GDP arányos államadósság mutatónkra is. Valószínűleg 2013 végére tovább csökkent hazánk eladósodottsága is.

Ha a növekedés összetételét nézzük, elmondható, hogy a gazdaság egyre szélesebb spektrumára terjed ki a konjunktúra. Növekedés motorjának számít az autóipar, az építőipar, a mezőgazdaság és élelmiszeripar, a vegyipar, a turizmus és a szolgáltatói szektor. Növekszik a lakossági fogyasztás és az EU-s projektekhez valamint a Növekedési Hitelprogramhoz kapcsolhatóan a beruházások volumene. Csökkenést szinte már egyetlen gazdasági ág sem mutat, a legrosszabul teljesítő területek is legalább stagnálnak.

A jövőre nézve biztató a vállalkozások rendelésállományának növekedése, valamint az üzleti szféra és a lakosság bizalmi indexének jelentős javulása.

Érdemes még pár szót szólni az inflációról is. Az egy évvel ezelőtti árakhoz képest olcsóbbak lettek az élelmiszerek, a ruházkodás, a tartós fogyasztási cikkek, és az üzemanyag. Az állam is belenyúlt az árak alakulásába: jelentősen csökkent a háztartási energia, viszont emelkedett a dohányáruk és a szeszes italok ára. A nyugdíjas inflációs kosár 0,6%-kal még csökkent is. Az inflációra és annak szerkezetére sem lehet tehát panaszunk. Nyilván a rezsicsökkentések hatása egy idő után kikerül az indexből, és így visszatér az infláció a jegybank sokéves céljának tekinthető 3% körüli szintre.

Jogos kritika érheti a négy év átlagos növekedésének alacsony voltát. Valóban, a korábbi években a kormány jelentős növekedési áldozatok árán egyensúlyozta ki az állami költségvetést. Ha azonban a növekedés dinamikáját nézzük, az látható, hogy a megszorítások után jelentősen begyorsult a gazdaság, ráadásul alacsony infláció, alacsony hiány és csökkenő államadósság mellett. Úgy tűnik tehát, hogy sikerült kitörni a 2006 óta tartó megszorítási spirálból és az adósságcsapdából. Megteremtődött az alapja az egyensúlyi gazdasági növekedésnek.

Mai szavazásunk a gazdaság magára találásáról szól. Önnek mi a véleménye erről?

Régen volt már nálunk vasárnapi kabaré, Szeretnénk most pótolni kicsit sokhetes mulasztásunkat egy már majdnem elfeledett igazi gyöngyszemmel. Kicsit lazítva a tudományos blogolást, amit mi itt elkövetünk. Jó szórakozást! Hukk! ;)

Milliárdos pazarlás! Miért nem egy napon tartjuk a májusi EU parlamenti választással?

Eleddig nem kívántunk beleszólni a választások időpontjának kitűzésébe, hiszen az a mindenkori köztársasági elnök jogköre, akire nem illik nyomást gyakorolni. Most viszont, hogy Áder János köztársasági elnök úr kihirdette mikor lesz a nagy nap, el kell mondani, hogy nagy pazarlás ez így!

Hónapok óta tudható, hogy az Európa Parlamenti választások május 26-án lesznek. Az is tudható, hogy egy választás lebonyolítása milliárdokba kerül. Azt is tudjuk, hogy törvényeink szerint az országgyűlési választásokat 2014. áprilisában, vagy májusában kell megtartani. Tehát simán összeköthettük volna a kettőt, milliárdokat megtakarítva ezzel. Így akár egy kisebb focistadiont is fel lehetett volna építeni a megspórolt pénzből. Ráadásul a nagyérdemű választópolgárokat sem kellett volna kétszer berángatni a kerti kapálásból a szavazófülkékbe. A külön időpontban tartott választásokkal valószínűleg a részvételi arány csökkenni fog, és a kampányidőszak sem rövidül az EU-s választások miatt. Arról nem is beszélve, hogy októberben még önkormányzati választások is lesznek.

Ki érti ezt? Mire ez a nagy sietség? Mi múlt volna azon a néhány héten?

És ön mit gondol erről?

Kétségkívül a hét egyik legnagyobb híre az volt, hogy hazánkban ismét atomerőművet építenek, mert... mert. A blogoszféra és a publicisták persze azonnal lecsaptak a hírre, csakúgy, mint a kommentelők, és hozták a jól megszokott formát - azaz politikai nézettől befolyásolva próbáltak szakmailag támadni egy olyan dolgot, melyről fogalmuk sincs.

Persze ezt megszokhattuk már számtalan esetben - a kolontári vörösiszap-katasztrófánál is sokan úgy nyilvánítottak véleményt, hogy nem voltak tisztában, hogy akkor most egyáltalán savas vagy lúgos volt a trutyi, ami kifolyt. Most is volt minden:

- két sorban kiszámolt "megtérülési mutató" olyan emberektől, akik a saját teraszuk megnagyobbítására szánt költségeket is erősen alá- vagy felébecsülik;

- "hogyan oldaná meg a nap- és a szélerőmű Magyarország energiaínségét" című "tízmondatos tanulmányok", olyan szerzőktől, akik a munkahelyen szidják ezt a ködös-párás időt, és panaszkodnak, hogy D-vitamin hiányosak

- zseniális, "hogyan használjuk ki a földhőt-termálvizet-Tiszát-sámánenergiát-vörös csillagot energiatermelésre", persze ezek költségeinek mindennemű mellőzésével, erősen keverve az olyan jelentéktelen dolgokat, hogy mi a különbség a gigawatt-megawatt-kilowatt között

- illetve lazán elintézik egy "Orbán mutyi!" felkiáltással, mely mindent visz, mint az adu ász.

Én sem vagyok egy perccel sem különb, mivel nem vagyok tisztában azzal, hogy mibe kerül egy ilyen atomerőmű, mennyibe kerül az áram előállítása, illetve milyen egyéb járulékos költségek társulnak a különböző erőműfajtákhoz. Ezért nem írok a témáról sem az internetről-újságokból összeollózott féligazságoktól hemzsegő szakmainak látszó posztot, sem a témát két sorban elintéző hozzászólást. Inkább magát a jelenséget szerettem volna megírni, ahol tisztán szakmai kérdésről sikerült ismét nagyot alkotni a "véleményvezéreknek". Mint annyi más kérdéskörről Magyarországon - lásd egészségügy, adórendszer, infrastruktúra-fejlesztés, vörösbegyek szaporodása.

De legalább ismét megtudtunk valamit: Magyarország a sokmillió fociszakértő mellett a sokmillió energetikai szakértő országa is egyben. Csak csendben reménykedem, hogy az energetikánk nem jut a futball sorsára a rengeteg szakértelemtől.

91 éves korában, egy tokiói kórházban meghalt Onoda Hiró, a második világháború veteránja – írja az MTI. Hiró arról vált híressé, hogy még Japán kapitulációja után is folytatta a háborút: harminc éven át bujkált a Fülöp-szigetek dzsungeleiben, és folytatta a harcot. Nem hitte el, hogy vége a háborúnak.

Aki nem adja meg magát

Onodát partizánakciók végrehajtására képezték ki. Háromfős egységével 1944-ben küldték a Fülöp-szigeteki Lubang-szigetre, hogy vegyék fel a harcot az amerikai csapatokkal. Parancsba adták neki, hogy sose adja meg magát, és tartson ki, míg megérkeznek a japán katonák.

Onoda Hiroo sétál abban a dzsungelben, ahol 30 éven át bujkált (1974.) Fotó: Jiji Press / AFP

Az osztag létezésére 1950-ben derült fény, miután az egyik katona megszökött. Ezután röpcédulákat szórtak repülőgépekről, hogy tudassák az osztagparancsnokkal: a japán császári hadsereg kapitulált, a háború öt éve véget ért. Onoda viszont a röpcédulázást az ellenség megtévesztő akciójának hitte, ezért nem adta fel a harcot: továbbra is figyelte a katonai létesítményeket, és több mint harminc katonát és civilt ölt meg.

Miután az osztag egyik tagja meghalt, Onoda az utolsó megmaradt társával folytatta a harcot. Tokió és Manila tíz éven át hiába kereste őket. 1959-ben felhagytak a kutatással, mert azt hitték, a katonák már meghaltak. 1972-ben viszont a kétfős osztag újabb támadást indított; ebben Onoda bajtársa meghalt, de ő maga túlélte az akciót.

A japán kormány ekkor egy kutatócsoporttal a katona egyik családtagját is a Fülöp-szigeteki őserdőbe küldte, hogy rábeszélje Onodát a megadásra. Az alhadnagy neki sem hitte el, hogy már vége a háborúnak. Végül egy kalandor – akit Onoda először agyon akart lőni – megpróbálta elmagyarázni neki, hogy véget ért a harc, de Onoda megmakacsolta magát. Azt mondta, ő csak a saját parancsnokára hallgat.

A parancsnokot Tokióban találták meg, ahol egy könyvesboltot vezetett. Ő 1974-ben, az akkor már nem létező japán hadsereg egyenruhájában érkezett meg Lubang szigetére, és parancsot adott Onodának, hogy adja meg magát. A katona engedelmeskedett; Tokió kérésére a Fülöp-szigeteki kormány megkegyelmezett neki.

Sikeres túlélőtábort indított

Onoda esete nem egyedülálló. Jóval a japán kapituláció után néhány tucat japán katona tovább folytatta a harcot több ázsiai országban, mert nem hitték el a japán vereséget. Közülük viszont Onoda volt az egyik legkitartóbb, és ő lett a leghíresebb. Miután 1974-ben hazatért, azt mondta, hogy a harminc évig tartó dzsungelharc során csak arra gondolt, hogy végrehajtsa a parancsot.

Onoda a háborúja után több könyvet is írt. Sikeres vállalkozó lett: olyan kiképzőiskolát nyitott, ahol túlélési technikákra oktattak gyerekeket.

Eddig a cikk. Tisztára, mint Kamasuka, nem? :)

Persze, tudom, hogy valószínűleg más vallása volt, de azért Isten nyugosztalja. Szép hosszú élettel ajándékozta meg a sors a 30 év dzsungelharc után. És mint látjuk, innen is van sikeres visszaút a való világba.

Minap fedeztem fel egy plakátot; itt kérnék elnézést a Demokratikus Koalíciótól aktivistáitól, de én ezt leszedtem, és hazavittem, mert kordokumentum:

Hiába, lassan közeledik a választás, melynek igen nagy tétje van, és ennek hatására politikusaink kénytelenek lesznek leereszkedni a néphez, amit szívből üdvözlök, nincs is ezzel semmi baj, de...

De nézzétek csak azt az utolsó mondatot: Rendezvényünkhöz 300.-Ft/fő hozzájárulást kérünk. Szóval én láttam már sokmindent, voltam pár ilyen pártrendezvényen, de olyanon, ahol belépőt szednek (vagy ahogy itt fogalmaznak: kérnek, bármit jelentsen is), még nem! Nehezen tudom elképzelni, hogy egy olyan párt, melynek elnöke a kőgazdag Gyurcsány Ferenc, nem tudja kiköhögni egy vidéki művelődési ház bérleti díját! 

A lakossági fórum mindenesetre már lezajlott, nem tudom, milyen lehetett, hányan voltak, stb, de remélem, aki elment, vitt Vadainak paprikás krumplit, nehogy éhezzen szegényke. Ha már egyszer ilyen rosszul megy a Demokratikus Koalíciónak.

(Esetleg szervezzünk gyűjtést Gyurcsánynak is?)