Érdekes kérdés ez. Más választ kapunk, ha a mai fiatalság 20-as 30-as korosztály próbálja megválaszolni ezt a kérdést, és egészen mást, ha az idősebb 70-es 80-as korosztály. Míg a mai fiatalok azon csatároznak, hogy Bajnai vagy Orbán-e a jobb, vagy rosszabb, addig az idősebbek egy Horthy-Kádár viszonylatban gondolkodnak, és tudnak ugyanolyan késhegyre menő vitát folytatni.
Egy múltkori cikkünkben mi is arra kerestük a választ, hogy vajon az Mszp, vagy a Fidesz gazdaságpolitikája-e a jobb? Az öldöklő vita a hozzászólásokban természetesen nem maradt el, és az online szavazás is érdekes eredményt hozott: Közel négyezer szavazat alapján 55% szerint az Mszp jobban irányította a gazdaságot, 28% a Fidesz gazdaságpolitikájának eljövendő sikereiben bízik, 17%-nak pedig egyik párt politikája sem tetszik, de ha választani kell, akkor a Fideszt gondolják kisebbik rossznak.
Érdekes adat, hogy ha a rendszerváltás óta eltelt 22 év gazdasági növekedéseit és csökkenéseit összegezzük, akkor az jön ki, hogy a gazdaság teljesítménye mindössze 20%-kal magasabb most, mint amilyen 1989-ben volt, tehát az éves átlagos növekedés a szinte észrevehetetlenül alacsony 1%-os szint alatt alakult. Ennek fényében viccesnek és érthetetlennek tűnik az a rendkívül indulatos vita, hogy akkor most a Fidesz csinálja jobban, vagy az Mszp. Ne is menjünk most ebbe a vitába újra bele.
Fontos megjegyezni, hogy tudományos gazdasági körökben is vitákat vált ki a GDP alakulásának évtizedeket átívelő változásának értelmezése. Vincze János (Budapesti Corvinus Egyetem Matematikai Közgazdaságtan és Gazdaságelemzés Tanszékének egyetemi docense) a következőképpen fejtette ezt ki:
Értelmesnek tartjuk azt az állítást, hogy mondjuk Magyarországon 20 évvel ezelőtt az egy főre eső reál GDP a fele volt a mainak? Azt értem, hogy mit jelent, az, hogy egy éves koromban fele olyan magas voltam, mint ma, meg van jelölve a magasságom otthon egy ajtón. De mit jelent ez a kétszeres vagy feleakkora GDP? Egy 20 évvel ezelőtti átlagember feleannyit vásárolhatott mindenből? Bizonyos dolgok nem is léteztek még akkor, például DVD-k. Hogyan tudom ellenőrizni ezt az állítást, higgyem el, ami a statisztikai kiadványokban szerepel és kész?
Érdekes dolog ez nem? A statisztika szerint 20%-kal állunk jobban, mint 1989-ben. Hogyan értelmezhető ez, amikor manapság 10 millió magyarra 11 millió mobiltelefon és 7 millió számítógép jut, sokmillió internet előfizetéssel? Hogyan értelmezhető, mikor 20 éve a leggyakoribb autó a Trabant és a Lada volt, és fekete-fehérben nézhettük az m1 és az m2 tévéműsorainak elődjeit, szemben a mai megháromszorozódott autóállománnyal és sokmillió lapostévével? Nyilvánvalóan az új technikai vívmányok beépültek a családi költségvetésekbe, éppúgy mint az egekbe szökő rezsi- és üzemanyagárak, cserébe viszont elvileg egy csomó más dologra kevesebb pénzt tud az átlag magyar fordítani. Hogy 20 éve mire költöttünk többet, mint ma? Na ezt nem tudnám megmondani. Csak egy tippem van: megtakarítottunk. Hányszor hallani, hogy a rendszerváltás előtt „az egyik fizetésből éltünk, a másikat félreraktuk”. Ma viszont fogyasztói társadalomban élünk, a reklámok és a felgyorsult technológiai innováció folyamatosan újabb és újabb igényeket teremt a fogyasztók vágyaiban. Megtakarítás helyett vásárolunk, akár hitelbe is. Mert hát internet az kell, okostelefon az kell, autó az kell, lapostévé az kell. No persze nem volt ez másként 20 éve sem, csak akkor a sláger az volt, hogy mosógép az kell, rádiómagnó az kell, vezetékes telefon az kell.
Talán könnyebben megérthető ez a történet, ha időben nagyobbat lépünk vissza, 20 év helyett 70-80 évet. Antalffy Tibor, az ország legöregebb bloggere visszaemlékezését szeretném ennek illusztrálására idézni:
A majd 100 éve kezdődött Horthy korszaknak – az én megítélésem és visszatekintésem szerint – két vetülete van. Az egyik a társadalmi, ami mögött egy töretlen, rendezett, magas erkölcsi szinten élő, az osztályra tagozódást történelmileg elfogadó népesség töltött ki, és a politikai, ami felügyelte az előzőt. Már volt ugyan egy ügyeskedő, felfelé törekedő vékony, kvázi polgári réteg, de a nagy tömegeket még a feudális elrendezésben belenyugodó parasztság, és a nehezen szerveződő munkásság tette ki. Kezemben van egy levélváltás a 1930-as évekből, ami egyik anyai nagynéném a MEFTER-nél dolgozó matróz férje és valamelyik igazgató között esett meg, ami az egyik oldalon így kezdődött: „Méltóságos uram, azzal a tiszteletteljes kéréssel bátorkodom zavarni méltóságát, hogy szíveskedjen….” Amire a válasz imigyen kezdődött: „Idehallgasson Vasas….. (az illetőt történetesen Vasas Kálmánnak hívták). Vasasnak és társainak még lázálmában se jutott eszébe, hogy angol leckéket vegyen, seggeljen hozzá két diplomát, elmenjen dolgozni egy multihoz, és pár év alatt valamifajta menedzserré nyalja fel magát az alkalmazottak kegyetlen nyúzásával, és akkor majd neki fognak „méltóságos uram” címzésű leveleket írni. És nem voltak álmatlan éjszakái, hogy ez sikerül-e vagy sem, hanem elfogadták azt a társadalmi betagozódást, amibe beszülettek. Ez az elfogadás volt az alapja a társadalmi jókedvnek, aminek manapság még nyomai sincsenek. Nem akarok sokat időzni a mában, hiszen ez egy VM poszt, de annyit azért érdemes megjegyezni, hogy az elégedetlenség legfőbb oka, nem a rendelkezésre álló kevéske jövedelem, mert 70-80 évvel ezelőtt a jövedelmek reálértéke jóval alacsonyabb volt a mainál, hanem a létező – de szinte elérhetetlen – LEHETŐSÉGEK, így, csupa nagybetűvel.
A Horthy rendszer – bárki bármit is mondjon – tulajdonképpen egy (az akkori világban) szalonképes kvázi diktatúra volt, parlamentáris aláfestéssel (csak úgy mint a létező szocializmus alatt). Visszaemlékezéseim szerint nem igaz, hogy az „elnyomott” parasztság és munkásság nem élvezte az életet. Élvezte bizony, a maga módján. Voltam cséplésnél, kukoricafosztásban, sárgabarack szüretben, ahol a játékos munka mellett igen jó hangulat, emlékezetes szórakozás volt. Nem az elvégzett munka mennyisége volt a főszempont, hanem a kitűnő hangulat megteremtése. Az ilyen munkákat egy család se maga végezte egyedül, hanem több család együttesen, hol az egyik, hol a másik portáján. Nem pénzzel, hanem a pénz mellőzésével szórakoztak, amikor tehették. 60-80 centis belvízen mosóteknőben „csónakáztak”, vagy szilvacsatát vívtak. Gondolhatjátok, érett szilvával dobálták egymást. A parasztgyereknek nem vettek játékot, készített magának. Citerát gyártottak deszkából, szögből és vékony drótból. Sárkányt ragasztottak össze (házilag készített csirizzel = liszt + víz) és eregették a libalegelőkön. Miniatűr vályogot készítettek üres gyufásdoboz segítségével, majd az apró vályogtéglákból játékházakat húztak fel. Tökduda, buzogány, megannyi játék, és egyiket se kellett megvenni a TESCO-ban.
A pestkörnyéki munkásság, kispénzű alkalmazottak fő kikapcsolódása a kirándulás volt a budai hegyekbe. A nyaralás vagy a vidéki szülőknél vagy a gyár Duna-parti üdülőjében zajlott. Tunézia senkinek se jutott az eszébe. Abbázia is csak a kimondottan jómódúaknak. A fiatal parasztlányok egy része a fővárosban cselédlánykodott, azaz kispolgári családoknál mint bentlakó (erre volt a 2×2 méteres cselédszoba) mindenes, hajnal 6-tól este 10-ig dolgozott, hetente hét napot. Vasárnap délután, a déli ebéd lebonyolítása után és az esti vacsora előtt kapott néhány szabad órát, amit arra használt fel, hogy vagy felmászott a Gellért-hegyre, vagy kiment a Városligetbe, Népligetbe, ahol szabályos cselédlány-bakatalálkozó volt. Vidáman énekeltek, táncoltak, beszélgettek, barátságok, szerelmek szövődtek, amik a katonaidő letöltése után sokszor házassággal végződtek. A lényeg, hogy a szabadidő eltöltéséhez nem (feltétlenül) kellett pénz. Senkit se zavart, hogy elkopásig hordtak egy cipőt, vagy egy nadrágot, mert így volt természetes. Senkinek se hiányzott, hogy gyorsrizsre Uncle Ben’s mártást öntsön, nyáron megfelelt a lecsó is, télen a hajában főtt krumpli, libazsírral. És persze nem volt az országban 10 ember, aki tudta volna, mi az a GDP. Mindennek a Rákosi alatt beindult társadalmi mobilitás tette be az ajtót, ami mára olyan méreteket öltött, hogy a legfőbb címkék: depresszió, Xanax, álmatlanság, infarktus, sztrók, curriculum vitae, külföldi munkavállalás, kisvállalkozás, pályázat……
Akinek nem voltak különleges ambíciói, megelégedett azzal a csekély lehetőséggel, amit az úri-magyarország neki megadott, annak a Horthy rendszerben nem esett bántódása. Persze el volt várva a hazafiság, a hazáért való meghalás, ha a sors úgy hozta, de ez, csak úgy mint a vasárnapi istentisztelet „benne volt a levegőben” senki nem kérdőjelezte meg a fenntartását. Csakúgy mint minden osztálytársadalomban, az osztályok közötti átjárás nem csak nem létező volt, de az emberek hittek benne, hogy ez genetikailag így helyes. Ezért fordult a rendszer a kommunizmus ellen, mert ezt a jól működő státusz quot fel akarták borítani. Aztán egy világháború után sikerült is.
Az idősebb generáció árnyaltabb gondolkodására utal az is, hogy Antalffy a Horthy korszakkal állítja párhuzamba a Fidesz mai politikáját, és ennek tükrében vonja le a végkövetkeztetést amit azért a fiatalabb korosztályból már nagyon kevesen tudnak megtenni:
A mai magyar élet legfrissebb tragédiája az, hogy Orbán Viktor ezt akarja visszahozni. Nem az a baj, hogy ez egy élhetetlen társadalmi rend lett volna, az a baj, hogy felette eljárt az idő. A mai magyar társadalom köszönő viszonyban sincs az akkorival. A társadalom koherens volt, olajozottan működött a sokkal kezdetlegesebb technológiai szint ellenére. A beosztó, takarékos életvitel már Kádár alatt se volt széleskörű, ma pedig végképp nem az. Az 1930-as években egy korsó sör volt a férfiak vasárnap délutáni szórakozása, baráti beszélgetés mellett. Mára mindennapi “szükségletté” vált olyan szinten, hogy a futballközvetítés alatt fejenként megisznak 4-5 dobozzal. A nagymama falusi háza kontra Abbázia üdülést Orbán nem tudja visszahozni, mert nem 1935-öt írunk. A másfél éve munkanélküli 5 éve még Bibionéban töltött két hetet, ahová saját Suzukijével utazott el. Ezeket akarja Orbán biciklire kényszeríteni a libazsíros főtt krumpli mellé? 1935-ben ha valakinek volt szavazati joga (mert nem mindenkinek volt), akkor a kormánypártra szavazott és nem törődött a politikával, mert az a közvetlen életére nem hatott ki. Ez ma nagyon nem igaz, mert az emberek meg vannak győződve arról, hogy sokkal jobban élhetnének (bármit is értsenek alatta), és arra szavaznak, aki megígéri nekik ezt. Nem sok értelme van tehát egy új Horthy kultusszal tökölni. Már csak azért sem, mert akkor az ment el politikusnak, akinek volt pénze. Ma az megy el politikusnak, aki harácsolni akar. Akkor a felső középosztály templombajáró, erkölcsös emberekből állt, családi tradíciókkal a hátuk mögött, ma az orbáni segítséggel kialakulófélben lévő felső középosztály tagjai többnyire szélhámosak. A sirákozóknak pedig: Horthy a maga idejében semmivel se volt rosszabb országvezető, mit azóta bárki, de az csak egy elmeháborodottnak jut eszébe, hogy 2012-ben megkísérelje visszatekerni az idő kerekét 1935-ig.
És hogy mennyire messze vagyunk ma már életszínvonalban akár az 1930-as, akár az 1980-as évektől, az a Metropol újság szerdai számában feltett kérdésre adott olvasói válaszokból derül ki, mint ahogy az is, hogy az életszínvonal változását mennyire nem követte a pénzügyi kultúra és a pénzügyi tervezés fejlődése a háztartások szintjén.
A kérdés így hangzott. 2012 májusában 5,3%-ra csökkent az éves áremelkedés átlagos üteme. Kismértékben növekedett egy hónap alatt az élelmiszerek ára a KSH szerint. Ön mennyit költ napi bevásárlásra?
A három válasz:
Erzsébet, 63 éves nyugdíjas, Dorog: „Kb. 1500 forintból vásárolok, ha nem számoljuk bele a gyümölcsöt és a zöldséget, ami nagyon drága.”
Sándor, 54 éves buszsofőr, Esztergom: „A napi bevásárlás 1500 alatt nem megoldható. Egy éve ez még körülbelül négy-ötszáz forinttal kevesebb volt.”
Anikó, 27 éves, főállású anya: „Öt főre körülbelül hétezer forint, ez a húst, a tejet, és a kenyeret tartalmazza. Egy évvel ezelőtt ezt megoldottuk 4-5 ezer forintból.”
Azért fura, hogy miközben a statisztikák szerint nagyságrendileg ugyanott tart az ország jövedelemben, mint 20 évvel ezelőtt, és a KSH 5,3%-os áremelkedést mutatott ki az elmúlt egy évben, addig a három válaszadóból kettő 50% feletti áremelkedést tapasztalt a napi bevásárlás szintjén az egy évvel ezelőttihez képest.
Namost ha ilyen szélsőségesek az érzékeléseink, nem csodálkozhatunk azon sem, hogy politikusainkhoz is hasonló a hozzáállásunk. Úgy tűnik a számok nem csak Matolcsyt nem zavarják, de az emberek sem hiszik el. Mindenesetre Antalffy visszaemlékezését és egy tegnapi Metropol-os korlenyomatot olvasva talán közelebb kerülünk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy azon túl, hogy az Orbán-kormány rosszul végzi a munkáját, miért elégedetlenek a magyarok, és miért tekintenek pesszimistán a jövőbe, miért ítélik borúsnak a jövőbeli kilátásokat?
Pedig a megoldást, a boldogulás kulcsát a mai napon pontosan Orbán Viktor miniszterelnök fejtette ki oly módon, hogy azzal nehéz vitatkozni: „A versenyképes magyar gazdasághoz 50% alatti államadósságra, 5 millió dolgozóra és adófizetőre, arányos adórendszerre, csak a nyugdíjkorhatár betöltése után engedélyezhető nyugdíjba vonulásra és a demográfiai probléma megoldására van szükség valamint arra, hogy Magyarország termelési központtá váljon.”