Az illusztrációként szolgáló kép Magyarországon készült.

És ön mit gondol? Magyarországról el kell menni, mert a helyzet kilátástalan? Vagy ez csak nyifegés? Esetleg ön megtalálta itt a boldogságot az anyagiaktól függetlenül? Erről szavazunk ezen a gyönyörű májusi vasárnapon.

Igen, az ingatlan értéknövekedési hozzájárulásról van szó, mely csodálatos példája azoknak a kisadóknak, melyeknek beszedése várhatóan többe fog kerülni, mint maga a befolyt összeg, és amely ellen Orbán harcot hirdetett jó régen (két éve, de ez politikában már jó régennek számít). Lássuk ezt az új sarcot, melyet politikai gumicsontként dobtak a pórnép elé, hogy azon rágódjon, ne a megélhetési problémákon (vagy ne adj isten az oligarchákon)! Azért csócsáljuk kicsit mi is :-)

"Ha a helyi építési szabályzat megalkotása, módosítása eredményeképpen a hatálya alá tartozó területen lévő telkek, épületek forgalmi értékében növekedés áll be, akkor a növekedés legfeljebb 10%-át a települési önkormányzat erről szóló rendelete alapján a képviselő-testület hatósági határozattal értéknövekedési hozzájárulás címen a tulajdonosoktól elvonhatja"

Nem tudom, hol él az, aki ezt megalkotta, de nem ebben az országban, az biztos. Lássunk pár problémát: 

- Önkormányzat fejleszt: hát igen, ez jellemző a forráshiányos, adósságban fuldokló önkormányzatokra... pl. egy belterületté nyilvánítás nem pusztán átnevezéssel jár, hanem sok-sok önkormányzati feladattal is  

- Ha véletlenül mégis fejleszt: úgyis bevasalják az ott lakókon a költségeket (tipikus példa: csatornázás vagy betonút építése). Milyen szép, hogy egyrészt te fizeted meg a beruházást, utána meg ha eladod az ingatlant, még te fizeted ezt az értéknövekedési izét is.

- Akkor fizeted, ha eladod az értéknövelt ingatlant (4. bekezdés): és tessék mondani, mit jelent az, hogy értéknövelt? Hogyan számoljuk ki? Kapunk rá egy csodaképletet, mint az ingatlanadónál, vagy majd kijön Micike, aki lehet, hogy életében nem vásárolt ingatlant, és megmondja?

- És egy egyszerű kivédési mód: mi van, ha a vételárnál kisebb összeget írnak az adásvételi szerződésbe? 

Tehát ez az adó azt érinti, aki ingatlanánál éppen valamit fejlesztett az önkormányzat, emiatt ingatlanának értéke megnövekedett, és éppen eladja, és talpig becsületes. Alighanem statisztikai hibahatáron belül van azoknak a száma, akiknek egyáltalán fizetni kellene... ennyi erővel azt is javasolhatnák, hogy mostantól minden 90 év feletti férfinak felárat kellene fizetni, ha anyukájával megy óvszert vásárolni.

(És a végén tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy kiszámolták-e, hogy ezen adó beszedése mennyibe fog kerülni, és hány hivatalnokot kell megkenni foglalkoztatni, hogy ezen ügyeket ellenőrizze.) 

Az elv érthető, de gyakorlatban mi értelme van ennek?

Érdekes, hogyan változnak az emberek: ha valaki 10-15 éve azt mondja, hogy Matolcsy György gazdasági főmuftiként megszorít, emeli az adókat, és nagy ívben tesz a gazdaság növekedésére, akkor jól körberöhögöm (nemcsak én). Gyurink a növekedésorientált gazdaságpolitikai elképzeléseiről volt híres, biztos emlékeztek még, pénzt kell pumpálni a gazdaságba, hogy elérjük a 4-7%-os növekedést, az államháztartási hiány és az államadósság meg le van sz.rva. Majd kinőjük. Gyakorlatilag a Fidesz gazdaságpolitikai kampánya erre volt felépítve 2010-ben: adócsökkentés, ilyen-olyan gazdaságfejlesztési terv, és akkor ismét nagyot ugrik a pannon puma, a várhatóan 7%-os hiányt meg ugyan, tessék már elfogadni, kedves EU-IMF! (Aztán ahogy ezek nemet mondtak, persze szélkakasként váltottak irányt.)

Ehhez képest mit látunk? Pár érdekes dolog, a teljesség igénye nélkül:

- A Fidesz az adóemelés kormánya. Jó, tessék-lássék csökkentettek is, pl. itt van az egykétkulcsos SZJA, ahol szerintem nem a "gazdagok" adócsökkentését kúrták el, hanem a "szegények" adójóváírásának eltörlését, de hát ez így sikerült. (Megjegyzés: a "gazdagon" általában azt az állampolgárt tessék érteni, akinek bruttó fizetése nem éri el egy rendes nyugati minimálbért.)  Cserében kaptunk annyi adót, amit már számon sem lehet tartani, az IMF lassan ide jön tanulni, hogy ötleteket gyűjtsön néhány új sarc tekintetében, Bokros meg szégyenkezve megbújik Brüsszelben, hiába, ő nyeretlen kétéves volt ezekhez képest. Az áfáról most ne is beszéljünk. Az elv érthető, hogy a jövedelmi típusú adók helyett inkább a fogyasztási típusúakat részesítsük előnyben, csak  a végrehajtással vannak gondok. 

- A Fidesz a megszorítások kormánya. Keveset beszélünk róla, de a Fidesz azért a kiadási oldalon is belevágott ebbe-abba: a közszférában folyamatosan mennek a leépítések - akinek dolgozik ott rokona, az biztos hallott róla -, a kormány sorra zárolja a minisztériumok pénzét, és újabban tervbe van véve az önkormányzatok számának csökkentése, a Széll Kálmán 2-ben legalábbis, tessék csak jobban megnézni. (Tudom, mindenki a 2 Ft-os telefonadóra izgul, meg az 1 ezrelékes pénzügyi tranzakciós adóra, pedig vannak ott izgalmasabb dolgok is, de hát kell a politikai gumicsont a népnek.) 

- Matolcsy szeret kapkodni. Nem is annyira a fentiekkel van gond, végülis a legtöbb intézkedés megmagyarázható, sőt, sokan szajkózzák is ezeket, a probléma ott van, hogy annyira ötletszerűen jönnek ezek a dolgok, év közben, a gazdasági szereplők számára tervezhetetlenül, hogy csak na. Ha a kormányzás elején ezt az egészet így elmondják, felfűzik egy Széll Kálmán 0-ra, és kijelentik, hogy uraim, itt vért fogunk pisilni, és azt is megadóztatjuk, akkor nem lett volna semmik gond, de így? Nem rajonganak az országért a külföldi befektetők, nem is csodálom. 

- Ezek után a gazdasági (nem) növekedésben semmi csoda nincs: az EU sem áll jól, mi meg kifejezetten megszorítunk, ráadásul szívatunk mindenkit, akit csak lehet, ez így sikerült. Majd lehet, hogy lesz jobb is, sőt, Matolcsy már látja az alagút végét. Jó neki; már csak azt szeretném látni, hogyan lesz a sok új adóból gazdasági növekedés.     

- Hogy ne legyünk ennyire negatívak: úgy néz ki, hogy ez a sokat szidott, hülyének, csótánynak, hozzá nem értőnek, analfabétának és sok egyéb másnak csúfolt Matolcsy lesz az első, aki eléri a 3% alatti deficitet, sőt, ezt már az EU is elismeri! Azért ez az elmúlt évtizedek adatait ismerve nem semmi! (Az elmúlt évtizedek zseniális gazdasági vezetőiről most ne beszéljünk, mert néhányat még mindig visszakívánnak.)

-  És a végére a poén: a magyar államadósság nem alakult rosszul az elmúlt két évben! Nagyon óvatos megfogalmazás szerint nem nő olyan mértékben, mint az elmúlt nyócévben, optimista megfogalmazás szerint csökkent, aztán a kettő közé mindenki belőheti álláspontját, aszerint, hogy egyáltalán hogy tekint a magyar államadósságra (forintálisan, GDP arányosan, na meg a devizaadósságot is többféleképpen lehet értékelni). Jó, bevetettek a fiúk mindent, pl. a magánnyugdíjpénzeket, de hát a cél szentesíti az eszközt, ahogy Machiavelli mondta anno (nem ezt mondta amúgy, tán fordítási hiba, sőt, egyesek szerint nem is ő mondta).

Szóval ez így mind Matolcsy. Sokan főgonosznak tartják, és rávernek olyan dolgokat is, amiről nemcsak ő tehet (pl. miért nem hiteleznek a bankok Magyarországon, miközben ez EU-s probléma is), de az tény: Matolcsy megszorító politikát folytat, ugyanakkor vaskézzel rendbetartja az államháztartást. Mintha nem is ő lenne. Mi történt Matolcsyval? 

Esküszöm, ez a jelenet nem ccactus nyugdíjas posztjáról jutott eszembe :-)
 

A legújabb terv alapján nem a svéd, hanem a német nyugdíjrendszerhez hasonló, gyermekvállalást jutalmazó nyugdíjrendszert vezetne be kormányunk.

Az új nyugdíjrendszer lényege, hogy – leegyszerűsítve – mindenki annyi nyugdíjat kap vissza, amennyi nyugdíjjárulékot aktív korában összesen befizetett. Ha például egy dolgozó élete során 15 évnyi havi nettó átlagbérnek megfelelő nyugdíjjárulékot fizet be, akkor nyugdíjba vonuláskor – feltételezve, hogy a várható nyugdíjban töltött idő 15 év lesz – éppen az érvényes nettó átlagbért kapja nyugdíjként. A képletből látszik, hogy a leendő nyugdíj a következő dolgoktól függ:

munkabér nagysága,

munkával töltött évek száma,

nyugdíjba vonuláskor érvényes várható hátralévő élettartam (ez utóbbi nem személyenként, hanem nagy átlagként megállapítva)

nyugdíjba vonuláskor érvényes nettó átlagbér.

Ez idáig nagyon korrektnek tűnik, hiszen biztosítja, hogy kitől mennyi nyugdíjjárulékot vontak le, vagyis ki mennyivel járult hozzá aktív élete során az akkori nyugdíjasok nyugdíjához, ő is pont annyit fog visszakapni (átlagos élethosszot feltételezve) a társadalomtól.

A gond a rendszerrel annyi, hogy nem tudja kezelni azt a nagyon aktuális problémát, hogy a demográfiai változásoknak, és a társadalom általános elöregedésének köszönhetően egyre magasabb a nyugdíjasok aránya az éppen aktívakéhoz képest, vagyis hogy az éppen aktív réteg nem tudja kitermelni azt a nyugdíjtömeget, amit az előző generáció is befizetett, és így nekik nyugdíjként járna.

Ezt a problémát is kezelné azonban az új ötlet! Ez azonban már morálisan vitathatóbb. Az ötlet szerint a fent vázolt nyugdíjképletre ugyanis vonatkozna még egy korrekciós tényező, miszerint a kiszámolt nyugdíj csak azoknak járna, akik két gyermeket felneveltek, vagyis a maguk részéről biztosították a társadalom azonos szinten történő reprodukcióját, mondhatni biztosították azokat az utódokat, akik majd öregkorukban a nyugdíjukat kitermelik. Akik kettőnél kevesebb gyermeket neveltek fel, azoknak 1-nél kisebb szorzóval szorozzák, akik pedig 2-nél több gyereket neveltek, azoknál pedig 1-nél nagyobb szorzóval szorozzák fel a kiszámolt nyugdíjukat, és azt az összeget kapják nyugdíjként.

Ezzel a rendszerrel mindenki számára világossá válna, hogy a nyugdíjjárulékfizetés nem öngondoskodás, hanem a generációk közötti szolidaritást jeleníti meg. Öngondoskodásra pedig az önkéntes pénztárak állnának rendelkezésre, ahová azoknak lenne érdemes nagyobb összegeket félretenni, akik vagy kevesebb gyereket vállaltak és így kevésbé járultak hozzá a majdani potenciális járulékfizetői körhöz ezért kevesebb nyugdíjat fog majd kapni, vagy pedig azoknak, akik feketén dolgoznak, így az aktuális nyugdíjasok nyugdíjához nem járulnak hozzá az elvárható mértékben, és ezért fog kevesebb nyugdíjat kapni. A felnevelt gyerekek számával korrigálva tehát egyensúlyba hozható a nyugdíjrendszer, hiszen ha egy generáció a reprodukcióhoz szükségesnél kevesebb gyermeket vállal, akkor automatikusan csökken az adott generációra kifizetendő nyugdíjkiadás, hiszen a gyermektelen, vagy 1 gyermeket vállalók arányosan kevesebb nyugdíjat kapnának.

Nyilván a rendszer finomhangolásra szorul. Például, hogy mi legyen azokkal, akiknek önhibáján kívül nem lehet gyereke? Vagy azokkal akik elváltak, megözvegyültek… stb. Valószínűleg az olvasóink is számtalan további példát fognak majd hozni a hozzászólásokban.

Azonban ha ezeket a kérdéseket megnyugtatóan sikerülne rendezni, akkor a rendszer támogathatónak, és jelen keretek és lehetőségek között igazságosnak is tűnik.

A korábbi nyugdíj témájú posztjaink tapasztalata szerint sokaktól várható a rendszerrel szemben az a kritika, hogy a felosztó kirovó rendszer korrekciója helyett miért nem inkább az öngondoskodáson alapuló rendszerre állunk át? A kritika jogos, hiszen a legigazságosabb (bár cseppet sem szolidáris) rendszer tényleg az lenne, ha mindenki az egyéni számláján összegyűlő összeget kapná vissza nyugdíjas korában.

Egy probléma azonban mindenképpen van ezzel a rendszerrel, mégpedig az, hogy az átállásnak nagyon jelentős költsége van, ugyanis nem tehetjük meg azt, hogy holnaptól mindenki az egyéni számláján gyűljön a tőle levon nyugdíjjárulék, hiszen akkor miből fizetnénk a jelenlegi nyugdíjasok nyugdíját, akiknek ugye még nincs ilyen egyéni számlájuk. Mindenképpen törődnünk kell tehát jelenlegi nyugdíjasainkkal, és emellett kellene az öngondoskodáshoz szükséges összeget is megtakarítani, tehát gyakorlatilag a jelenlegi bruttó bérekből további 34%-ot(!!!) levonni. Ez ugye képtelenség.

Elképzelhető még egy vegyes rendszer is, amilyen például 2010-ig működött az országban, vagyis hogy a nyugdíjjárulék egy része a jelenlegi nyugdíjakra ment el, a másik része pedig az egyéni számlákon öngondoskodási célból gyűlt. De ennek is pont ugyanaz volt a problémája, hogy a jelenlegi nyugdíjakra levont járulékrész nem volt elég az aktuális nyugdíjak kifizetésére. Tehát e vegyes rendszer fenntartása esetén két intézkedés között választhattunk volna: Vagy csökkentjük a jelenlegi nyugdíjasok nyugdíját kb. 1/3-adával, vagy pedig további 10% nyugdíjjárulékot vonunk le a bérekből. Egyik sem szimpatikus megoldás rövid távon, viszont ez az ára a hosszú távú részbeni öngondoskodási rendszerre való átállásnak. Megjegyzendő, hogy ezt a 10% további bérlevonást fölösleges kötelezővé tenni. Választhatnánk a német rendszert, és aki emellett szeretne öngondoskodni, az magától is berakhatja a pénzt egy magánnyugdíjpénztárba, aki meg magasabb nyugdíjra számít, mert mondjuk sok gyereke, és/vagy magas fizetése van, az nem érzi ennek szükségét, hiszen ő nem előtakarékoskodással, hanem utódok nevelésével gondoskodott öregkoráról. (Jegyezzük meg, hogy a germekvállalás sok pénzbe kerül ám, főként ha két-három gyerek van.) Harmadik választás az a fenntarthatatlan út, ami 2010-ig jellemezte MAgyarországot, hogy a mai nyugdíjak kifizetéséhez hiányzó összeget az állam hitelből fedezné, ami az államot eladósítaná, amit majd a következő generációnak kellene megfizetnie. (Ergo felélnénk a gyerekeink jövőjét.- Megjegyzem ez kevésbé izgatja azokat, akik nem akarnak gyereket vállalni.)

Elvileg persze ott van még az a lehetőség, hogy a korrupciót kellene megszüntetni az országban, és az így keletkező összegek megoldhatnák a problémát, de ilyen utópisztikus álomra gondolom senki sem szeretné alapozni nyugdíjas biztonságát.

Szóval nagy vonalakban ezek a lehetőségek vannak. Ezt teszem fel ma szavazásra:

14 éves az Auchan és ebből az alkalomból nyereményjátékot hirdettek: minden 5000 Ft feletti vásárlás után kaparós sorsjegyet kap a kedves vásárló (ahányszor 5000 Ft-ot vásárolt, annyit), aminek hátulját lekaparva vásárlási utalványt vagy loch ness wellness hétvégét is lehet nyerni. És ez nem minden! A sorsjeggyel ugyanis be lehet nevezni a gazdálkodj okAuchan internetes játékra, ahol további nyeremények vannak: tévék, háztartási gépek, kozmetikumok, illetve a fődíj, egy Skoda személygépkocsi!

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én szeretem az ilyen játékokat. Jó, tudom, hogy a nyerési esély nem sok, és ha jobban utánaszámol az ember, akkor általában az jön ki, hogy "vásárolj 100.000 Ft értékben, és akkor nyersz két zsemlét", de azért mindig kipróbálom, hátha épp most szerencsém lesz. Na, az Auchan játéka pont nem ilyen volt, hanem - hogy is fogalmazzunk szépen - jól elkúrták.

A gazdálkodj okAuchan játéknak ugyanis a következő a lényege: minden kaparós sorsjegyen van egy kód, aminek segítségével hármat tudsz dobni az eredeti társasjátékhoz egyébként nagyon hasonlító internetes játékban. A dobások után pontokat gyűjthetsz különböző kérdések-ügyességi játékok segítségével, és a pontokat nyereményekre válthatod az auchanos Piactéren. És pont itt van a probléma. 

Egy dobásból ugyanis kb. 8-10 pontot lehet megszerezni, elég könnyen, ugyanis az ügyességi játékok könnyűek, a kérdéseket meg ki lehet guglizni; tehát akinek 10 sorsjegye van (ami 50.000 forint vásárlást feltételez), könnyedén összegyűjt kb. 200-250 pontot (ne felejtsd, egy sorsjeggyel hármat dobhatsz!). Az auchanos nyereményjáték szervezője pedig - khm, hogy is fogalmazzunk szépen - alighanem fel lehetett mentve matematikából, mert a nyeremények ponthatárait nagyon alacsonyra tette: 60 pontért már okostelefont, 150 pontért pedig akár 200.000 Ft-ot érő csodatévéket is lehetett nyerni! (Még egyszer leírom: ehhez úgy 50.000 forintos vásárlás elég volt.) A többit kitalálhatjátok: május 4-én indult a nyereményjáték, elvileg május végéig tart, de már május hetedikén ki lett fosztva az auchanos piactér, mivel elfogytak a nyeremények (a szabályzatban meg benne van, hogy a nyereménykészlet elfogyhat). Aki most akar játszani, annak már nem jut semmi érdekes - legalábbis míg az auchanos vezetés ki nem talál valamit.

A felháborodás persze óriási: a játékot továbbra is hirdetik, de a nyeremény elfogyott, a vásárlók haragszanak - hiába, így kell elkúrni egy amúgy jónak ígérkező nyereményjátékot.  

A kabarésorozatunkban igyekszünk követni a napi aktualitásokat is, ez most sem lesz másként. A hét egyik legjelentősebb eseménye Áder János köztársasági elnökké választása volt. De vajon mit keres Áder a kabaréban? Túl sokat nem, ritkán idézik, parodizálják, de a megszállott kabaréhallgatók azért emlékezhetnek arra, hogy Beliczai Balázs a 2006-os Humorfesztiválon már megpróbálta. Nem is akárhogy! A jelenetben persze nem végig Ádert utánozza, hanem másokat is, de szerintem így is nagyon szórakoztató, és némi ízelítőt ad a szilveszteri köztársasági elnöki beszédekhez is :-)

Bár Schmitt Pál plágiumügyében blogunk eléggé megégette magát a múltkor azzal, hogy az általános netes közvéleménnyel szemben foglaltunk állást, most mégis úgy érzem, hogy Gyurcsány vélt plágiumügyében is állást kell foglalnunk, valószínűleg ezúttal sem túl sok népszerűséget besöpörve ezzel. No de mindegy, véleményszabadság van!

Tehát az elmúlt napokban Gyurcsány Ferenc is egyre jobban belemerült a plágiumbotrányba. Az ügy röviden annyi, hogy a volt miniszterelnök technika-biológia szakon 1984-ben „írt” szakdolgozatának összes példánya eltűnt, miközben annak bírálatát olvasva erős gyanú merült fel, hogy gyakorlatilag egy az egyben volt sógora, Rozs Szabolcs hat évvel korábbi dolgozatának egy részét sikerült leadnia, tehát plágium az egész. Ha tényleg így volt, akkor gyakorlatilag még nagyobb plágium, mint Schmitt Pálé volt, hiszen ő legalább több művet ollózott össze, néhány saját mondattal fűszerezve, az adatokat plusz egy olimpia eredményeivel kiegészítve, és néhány idegen nyelvű forrást magyarra fordítva. Tehát némi hozzáadott értéket mégiscsak felmutatva. De nem is ez most a lényeg.

Amit én viccesnek tartok az egészben, hogy egy olimpiai bajnok + Magyar Olimpiai Bizottság elnök + Nemzetközi Olimpiai Bizottság alelnök olimpiáról szóló szakdolgozata, valamint egy volt miniszterelnök technika-biológia szakon a szőlészetről írt diplomamunkája tartja lázban a politikai közvéleményt. Kérdem én, mi ennek a gyakorlati jelentősége?? Ez maximum egy bulvárhír lehetne.

Tegyük fel, hogy Gyurcsány Ferenc és Schmitt Pál is plagizáltak. Csúnya dolog, nem vitatom. Nem illik, nem szabad ilyet csinálni. A nehezebb utat választva, forrásmunkákat elemezve, tanulmányainkat, tapasztalatainkat és józan paraszti eszünket felhasználva kellene az ilyen diákmunkákat megcsinálni. Ez igaz.

Ugyanakkor sokan túlragozzák ezt a témát. Egy ilyen plágiumügyből kiindulva egyesek képesek kétségbe vonni az érintett úriemberek szakértelmét, politikai pályára való szakmai alkalmasságát. Ismétlem, egy olimpiáról és egy szőlészetről szóló szakdolgozatról beszélünk.

Másokban az kelt heves indulatokat, hogy Schmitt és a gyanú szerint Gyurcsány hazudtak, loptak, csaltak, és ezért mondjanak le, „takarodjanak” a politika közeléből is, hiszen jogosulatlan előnyhöz jutottak, tisztességtelen módon, más hátán, más kárára jutottak előre, avagy ezzel a cselekedetükkel annulálták a tisztességes munkával diplomát szerzett emberek diplomájának értékét. Mindezen érveket sokan a végletekig hiszterizálták.

E legutóbbi bekezdésben sorolt érvekkel egyet lehet érteni. Csalni, lopni, tisztességtelen előnyhöz jutni elítélendő dolog és kerülendő cselekedet! Ezek azonban szerintem egy szakdolgozat esetében nem sarkalatos bűnök, amiből messzemenő következtetéseket lehetne levonni! Én inkább egy húzósabb diákcsínynek tekinteném, ahol a büntetésnek nem kellene sokkal nagyobbnak lennie, mint a szakdolgozat elégtelen osztályzattal való ellátása, és az ebből fakadó közvetlen következményekért a felelősség vállalása.

A plagizálás hasonló bűn, mint amikor valaki áthajt a piros lámpán, túllépi a sebességhatárt, tilosban parkol, nem kér számlát a mosógép-szerelőtől, vagy éppen illegálisan letölt (ellop) egy filmet vagy zeneszámot a netről. Mind-mind csúnya dolog, jogosulatlan előnyhöz juttatja az elkövetőt, hiszen például a többi közlekedő kárára ér gyorsabban úti céljához, megrövidíti a zeneszám jogtulajdonosát, vagy éppen a számlakérés elhagyásával megrövidíti az államot és így az összes adófizetőt. Meg is kell, hogy legyen a következménye ezeknek a dolgoknak. Aki vét a KRESZ szabálya ellen azt bírságolják meg, akadályozzuk az illegális letöltéseket, fokozzuk az APEH (NAV) ellenőrzéseket.

De abból, hogy valaki tilosban parkolt, vagy letöltött valamit a netről, vagy éppen plagizált még nem következik az, hogy az illető a szakmájában nem hozzáértő. Most mondja azt valaki, hogy például Schmitt Pál nem ért az olimpiához!

Ha a plágiumot akarjuk büntetni, akkor vegyük el a diplomát vagy a doktori címet. Ha viszont az illető politikájával nem értünk egyet, akkor az egyenes út az, hogy azt kritizáljuk szakmai érvek mentén. Én személy szerint nem értek egyet Gyurcsány politikájával, de nem azért mert elmondta az őszödi beszédet, nem azért, hogy esetleg plagizált egy szőlészetről szóló diplomamunkában, de még csak nem is azért, mert mást ígért a kampányban, mint amit aztán végül kormányon tett. Hanem azért, mert politikájával legjobb szakmai meggyőződésem szerint (most és itt ki nem fejtve a részleteket) nem vitte előre a haza ügyét, sőt kifejezetten ártott annak.

Ezzel szemben mi folyik most az országban? Újságírók tucatjai böngésznek-elemeznek-veséznek hónapok óta több évtizeddel ezelőtti szakdolgozatokat, több száz újságcikk, blogbejegyzés íródik a témában, internetes hozzászólások tízezreivel megfűszerezve. Kedvencem az ellenzéki Ténytár blog zavarodott bejegyzése volt, akik korábban az egyik leghevesebben támadták Schmitt Pált, most pedig úgy kritizálják Gyurcsányt, hogy tulajdonképpen védik, hogy ez más, meg az ártatlanság vélelme, meg boncolgatva, hogy kinek állhatott ez érdekében, betámadva ezzel is a Fideszt. Produktív dolog ez? Jobb lesz ettől nekünk? Van ennek értelme? Szerintem nem sok. Botrány, hogy az országban nem a politikai-szakmai teljesítmény, és azok értő szakmai megvitatása alapján dől el a politikusok sorsa, hanem évtizedekkel ezelőtti diákcsínyeken.

Amúgy meg kurvából lesz a legjobb feleség! Rablóból lesz a legjobb pandúr!

Ezzel szemben azt a mentalitást látom megint felbukkanni, hogy az az ember, aki sokra viszi az életben, vagy akár csak egy kicsivel is sikeresebb az átlagnál, az minden bizonnyal nem tisztességes ember, hanem egy semmirekellő csaló gazember. Minél sikeresebb, annál nagyobb csaló, de legalábbis valami kivételezett, protekciós, esetleg kivételesen szerencsés. Olyan, hogy valaki valós teljesítménnyel ért el valamit, olyan szóba sem jöhet. Közben pedig azért elvárjuk, hogy aki olyan sikeres, hogy politikai csúcspozíciókba kerül az minimum egy makulátlan szent ember legyen. Hogy is van ez?

Egy minapi posztunk után a hozzászólásokban kialakult vitában például én is megkaptam a fejemre az alábbi beszólást, átlag feletti szintű jövedelmem miatt:

Kíváncsi lettem, vajon mivel foglalkozik a blogíró, hogy … Ft a fizetése... És vajon tudja-e, hogy szerencsés, vagy pedig meg van győződve arról, hogy szupertehetséges és szuperjómunkásember, és ez neki jár...

Mit lehet erre mondani? Most például annyit, hogy hagyjuk már a fenébe Gyurcsány plágiumügyét, foglalkozzunk inkább a Demokratikus Koalíció programjával! Foglalkozzunk inkább a kormány politikájával! Ne a bulvárral, ne a másik múltjával foglalkozzunk!

Persze ragozhatjuk azt is, hogy szent királyaink megérdemlik-e a szent jelzőt, avagy kétségbe vonjuk, hogy valóban csodát tettek-e, ami pedig a szentté avatás feltétele.

És akkor az elmaradhatatlan szavazás a végére:

A szerző (Droli) azt az elmebeteg ötletet találta ki, hogy emigrál (most már múltidőben)- Magyarországra. Az erről szóló élményeit, tapasztalatait egy posztsorozatban írja meg, mindenki nagy örömére.

Az utóbbi hetekben eléggé elfoglalt voltam: beköltöztünk a megvett házba, pakoltunk, festettünk, kertet rendeztünk - na és vásároltunk. Tévét, hűtőt, mosógépet, kerékpárt, lakberendezési tárgyakat, szerszámokat, ilyesmiket. Elég körültekintően jártunk el, megnéztünk több üzletet is, sokat mérlegeltünk, mielőtt ezt a több százezer forintot elköltöttük (lehet, megvan a milliós nagyságrend is), Matolcsy büszke lehet ránk, mert élénkítettük a belső keresletet :-) Azt ki sem merem számolni, hogy illetékekkel, áfával meg minden egyéb huncutsággal hány százezerrel gazdagítottuk az államháztartást... De most nem erről lesz szó, hanem arról, amit enyhén megdöbbenve tapasztaltam, nem egy helyen: néhány eladóra valósággal úgy kellett rátukmálnom a pénzemet: vennék tőled ezt meg azt, itthagynék egy csomó pénzt, ugye, nem baj?

Manapság mindenki sír: nem pörög a gazdaság, nem költenek az emberek, ennek persze több oka is van, amibe most ne menjünk bele, ennek köszönhetően a kereskedelem sem úgy megy, ahogy kellene, nem tudnak új embert felvenni, rendelni, recesszió van itt, komám, nyomor és recesszió. Hát, azt kell mondanom, hogy erről pár kereskedő-eladó is tehet: talán picit jobban oda kellene tenni magukat, talán elő kellene venni a nagykönyvekben megírt vevőszolgálati attitűdöt, talán tenni is kellene valamit, hogy az a kevés, kispénzű vásárló minél több pénzt otthagyjon. Nehéz dolog, tudom, idehaza és külföldön is kereskedelemben dolgoztam, és sokszor nehéz a vevők igényeinek teljes körű kielégítése, miközben egyéb problémák nyomasztják az embert. De azért meg kellene próbálni. Pár példa arra, hogyan NE:

- Egyik nagyáruházunkban elég sok dolgot vásároltam házhozszállítással. A hölgy nagyon kedvesen eligazított minket, melyik pultnál kell kiíratni a termékeket, el is kísért minket oda. Nos, a pultnál dolgozó emberke nem egészen így gondolta, mert nagy hangon, csapkodva méltatlankodott, hogy miért pont neki kell ezt kiírni, van elég dolga, stb, stb, a hölgy nem győzte csitítani, hogy "ne legyen már ennyire negatív". Ismerem az áruház belső viszonyait, dolgoztam is ott, tudom, hogy az alkalmazottak le vannak terhelve, de jó lenne megérteni mindenkinek (vezetőnek-alkalmazottnak), hogy a vevő az első, minden más csak utána van, másrészt meg az ilyen jellegű problémákat nem a vevő előtt vitatjuk meg, különösen nem ilyen hangnemben. (A történet amúgy happy enddel végződött, kiírta az amúgy bomba árú termékeket.)

- (Zárójeles rész: Átépítés. Gyűlöletes szó egy áruház életében. Tapasztalataim szerint ez akkor szokott bekövetkezni, amikor az áruházigazgatónak vagy a legfelsőbb vezetésnek már végképp lövése sincs, mit tegyen, ilyenkor előveszik az áruházi tervet, mint varázsvesszőt, és kitalálják, hogy összevissza pakolnak mindent. Nos, innen is üzenem a kedves kitalálóknak: engem kurvára nem érdekel, hogy a tej egyel odébb van, vagy visszább. Az viszont igen, mikor "átépítés" címszó alatt a fél áruház le van zárva, a raktárajtó nyitva, mert olyan sok a visszamenő és újonnan beérkező áru, és nem lehet megtalálni semmit az eladótérben lévő kuplerájtól. Szezonális osztályokat vezettem, tehát tudom, hogy esetenként milyen sokat jelenthet egy jó átépítés, de az osztályok egy-egy sorral tologatásának sok értelmét nem látom.)   

- Kerékpárt csak kerékpárboltból, tartja a mondás, és igazuk van. Volt hiperes kollégáim mindig jóindulatúan mondták, hogy tőlük ne vegyek kerékpárt, ha jót akarok, mert nem sokkal olcsóbb, ráadásul egy szakboltban kívánságom szerint összerakják, szerelik, beállítják míg a hiperből az ember sokszor egy dobozt visz haza, aztán mehet a "csináld magad mozgalom". Szóval betévedek egy kerékpárüzletbe, cseng a belépést jelző csengő, jó napot kívánok, mondom, de semmi válasz. Az eladó a számítógép képernyőjére koncentrál, és vigyorog. Lehet, éppen blogunk kabarésorozatát nézte, mert akkor minden meg van bocsátva :-) Körülnéztem, az ürgének egy "segíthetek?" mondat sem hagyta el a száját, inkább elkezdett pötyögni a gépen, én meg nem akartam megzavarni minden bizonnyal fontos munkájában, inkább kerestem egy másik kerékpárboltot.

- Na, és a végére az internet. Mikronetet akartam az elején, találtam is egy szolgáltatót, felhívtam, sokadszori kicsengésre egy unott hang vette fel, felvette az adatokat, és közölte, majd visszahívnak. Azóta is hívnak, én meg kerestem egy másik szolgáltatót, igaz, mobilnetest. (Az ottani főnököt és dolgozókat amúgy példának tudnám állítani minden ügyfélszolgálatos számára: nem elég, hogy körbetelefonálta a fél céget, hogy ahol lakom, milyen a jelerő (mert a lefedettségi térképen túl is meg akart erről bizonyosodni), de mikor összefutottunk egy helyi boltban, kedvesen érdeklődött, elégedett vagyok-e a szolgáltatással, jó-e a sebesség. Igen, elégedett vagyok - a sebességgel és a kiszolgálással is. 

Szóval néhány helyen nem ártana elővenni a vásárlók kiszolgálásáról szóló kézikönyvet, és kicsit átforgatni. Aki nyugatról jön, biztos látja a különbséget, hogy ott udvariasabban, mosolygósabban szolgálnak ki, pedig higyjétek el, az ottani embereknek is megvannak a maguk bajai. Csak ők felfogták: nekik is érdekük, hogy jól menjen a cégnek, hiszen tőlük kapják a fizetést, és minden eladott dolog csökkenti a leépítés esélyét, és növeli a fizetésemelés lehetőségét; nálunk viszont sokszor látom azt a szocializmusból áthozott attitűdöt, hogy "dolgozzon ezeknek az, aki hülye", és "az a Jani, aki szétlopja a vállalatot". Pedig nem; csak kicsit lassan tanuljuk meg.

Képzeljük el egy pillanatra azt a kívánatos állapotot, hogy Magyarországnak nincs egy fillér államadóssága sem. A költségvetésbe befolynak az adóbevételek, és az állam pontosan ugyanakkora nagyságú pénzeket költ el. Nincs költségvetési hiány, és nincsenek kamatkiadások sem. Nevezzük ezt a helyzetet tiszta lapnak.

Aztán valakinek a kormányon levők közül kipattan az agyából, hogy autópályát kellene építeni. Az autópálya nagyon sokba kerül, de az aktuális évi költségvetésben nincs arra pénz, hogy ezt a kiadást finanszírozni lehessen. Autópályát azonban mindenképpen építeni akar a kormány, mert attól gyorsabb gazdasági növekedést remél. A gyorsabb gazdasági növekedésből, nagyobb gazdaságból pedig olyan pótlólagos állami adóbevételek keletkeznek, amelyből simán megtérül az autópálya építési költsége, sőt még annál több is. Legalábbis ez a terv. Most már csak az a kérdés, hogy honnan szerezzünk pénz minderre?

Két lehetőség áll fenn. Az egyik az, hogy állami kiadáscsökkentéssel, vagy adóemeléssel, tehát többletes költségvetéssel néhány év alatt előteremti a szükséges pénzt az állam, amelyből megépíthető az autópálya. A takarékoskodás évei azonban gazdasági visszaesést okoznak, hiszen az állam adóemeléssel, kiadáscsökkentéssel pénzt von ki a gazdaságból. Ez azonban csak időleges hatású, hiszen mihelyt megkezdődik az építkezés, az már önmagában fellendíti a gazdaságot, hiszen munkahelyeket teremt, növekszik az aktivitás. Az autópálya átadása után pedig annak áldásos hatása tovább élénkíti a gazdaságot, nem beszélve arról, hogy nincs tovább szükség a többletes költségvetésre, tehát az állam is adókat csökkenthet, ami még további élénkülést és még nagyobb jólétet von maga után.

Nézzük a másik lehetőséget: Az állam nem akar előtakarékoskodni (megszorítani, adót emelni) az autópálya építésre, ehelyett hitelt vesz fel, konkrétan államkötvényt bocsát ki kamatra, így máris kezdődhet az építkezés. No persze a kamatokat az első perctől fizetni kell, így amennyiben az adóemelést el akarjuk kerülni, további hiteleket kell felvenni a kamatok kifizetése érdekében. Amint elkészül az autópálya, érezteti pozitív gazdaságösztönző hatásait, a gazdaság gyorsabb növekedési ütemre kapcsol, megnőnek az adóbevételek, amelyből már további hitelek felvétele nélkül fizethetők az államadósság kamatai, sőt még további adócsökkentésre is sor kerülhet, tehát minden happy. Az államkötvénynek azonban van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy a lakossági hitelektől eltérően nem havi egyenlő részletekben kell törleszteni, hanem a futamidő alatt csak kamatfizetés van, majd a lejáratkor a felvett hitelt egy összegben kell visszafizetni. El is jön a nap, és az államnak persze nincs a tarsolyában a szükséges pénz. Nincs más út, az adósságot meg kell újítani, vagyis egy újabb államkötvényt kell kibocsátani, amiből ki lehet fizetni a lejárót. És persze mindez azt jelenti, hogy az államnak továbbra is hosszú éveken keresztül kamatfizetési kötelezettségei lesznek.

Közben persze kormányok jönnek-mennek, négyéves ciklusokban gondolkodva, szépen tartják a költségvetési hiányt, az államadósságot lejáratkor mindig megújítják, görgetik maguk előtt. Egy idő után aztán gondolkodó embereknek feltűnik, hogy az évek hosszú sora alatt már az autópálya építési költségének megfelelő összegnél is nagyobb kamatot kifizetett az állam, az adósság meg még mindig ott van és kamatozik tovább. Kifizetni persze senki sem akarja, hiszen ahhoz adóemelésre, vagy kiadáscsökkentésre lenne szükség az állam részéről, amit egyik kormány sem vállal fel, hiszen az némi gazdasági visszaeséshez vezetne, az emberek kevesebbet tudnának fogyasztani, a jólétet rontaná. Ráadásul közben épült egy második, meg egy harmadik autópálya is, korszerűsítették a vasutat és az egészségügyet, új egyetemeket építettek, mindezt az első autópályához hasonló finanszírozási konstrukcióban, tehát hitelből, kamatra.

Hogy-hogy nem az államadósság mértéke már-már eléri az éves gazdasági teljesítmény mértékét, vagyis a GDP 80-100%-át. A jólét, az életszínvonal persze nagyobb, mint a beruházások előtti időkben, csak hát az emberek könnyen hozzászoknak a jóhoz, mind az állam, mind a családi háztartások a megnövekedett bevételeikhez igazították kiadásaikat. Az állam meg csak fizeti az államadósság kamatait, és görgeti maga előtt a hiteleket. A hitelek leépítéséhez, lassú visszafizetéséhez takarékosságra, többletes állami költségvetésekre lenne szükség, amit csak megszorítások árán lehetne megvalósítani. A megszorítások viszont gazdasági visszaeséshez vezetnének. Ámde csak ideiglenesek lennének, és csak addig tartanának, amíg az adósságot sikerül leépíteni, viszont az adósság mértéke már olyan magas, hogy ez az ideiglenes állapot akár évtizedekig is eltartana. Ezért inkább nem szorítanak meg.

És akkor itt álljunk meg egy pillanatra és vonjunk mérleget. Az állami hitelekből megvalósított gazdaságfejlesztő beruházások prosperitást és nagyobb jólétet okoztak, aminek az ára egy megnövekvő államadósság, és folyamatos állami kamatfizetési kötelezettség volt. Ezen a magasabb szinten kialakult egy új költségvetési egyensúlyi állapot és egy stabil szintű államadósság.

Most már csak az a kérdés, hogy ha az állam tartozik, akkor ki az aki követel? Kinél vannak a lejegyzett államkötvények? Az elmélkedésből továbbra is zárjuk ki a külföldet, tegyük fel, hogy hazai magánszemélyek és a magánszemélyek megtakarításait kezelő bankok, befektetési és nyugdíjalapok kezében vannak az államkötvények. A pénzügyi rész tehát tiszta. Nézzük a reáliákat!

Térjünk vissza időben oda, ahol a poszt indult, tehát amikor még nem volt autópálya. Az embereknek volt bizonyos jövedelmük, amiből élték mindennapi életüket. Voltak akik takarékoskodtak, tehát többet termeltek, mint amennyit elfogyasztottak. Ők a fölös pénzüket bankba, nyugdíjalapokba rakták kamatra, gondolván szűkösebb időkre, illetve öregkorukra. Más emberek viszont előrehozott fogyasztásban gondolkodtak, és a megtakarítók pénzét a bankokon keresztül kamatra kölcsönvéve lakást/autót/műszaki cikkeket vásároltak, esetleg vállalkozásuk fejlesztéséhez volt szükségük tőkére egy új gépsor megvásárlásához. A hitel-betét piac egyensúlyban volt, kialakult egy olyan kamatszint, amely mellett a megtakarítók pont annyit takarítottak meg, mint amennyit a hitelfelvevők felvettek. (Csak az egyensúlyi mechanizmus működésének megértése érdekében zárójelben jegyzem meg: Ha ennél az egyensúlyi kamatnál magasabb kamatok lettek volna, akkor az a magas kamat sok hitelfelvevőt eltántorított volna hitelfelvételi szándékától a magas törlesztő részletek miatt. És fordítva: ha túl alacsony a kamat, akkor többeknek éri meg hitelt felvenni, többen szeretnének is felvenni, viszont a megtakarítások szintje adott, sőt alacsonyabb kamatok mellett még lehet, hogy a megtakarítók által megtakarított összegek csökkennének. Lényeg, hogy a kamatszint így is úgy is visszatérne az egyensúlyi szintjére.)

Erre a hitelpiacra lépett be az állam, amikor is a tervezett autópályát hitelből kívánta finanszírozni. A korábban egyensúlyban lévő hitelpiacra beeset ez az óriási új hiteligény, ami a hitelkamatokat megemelte. Mindez olyan hatással járt, hogy kiszorított sok magán-hitelfelvevőt, akik a magasabb hitelkamat miatt inkább elálltak fogyasztási-beruházási szándékuktól. Szintén a magasabb kamat a megtakarítókat nagyobb megtakarításra ösztönözte és akár újabb embereket is megtakarításra ösztönzött, hiszen extra kamatbevételhez lehetett hozzájutni. Végeredményben kialakult egy új, a korábbinál magasabb egyensúlyi kamatszint. Az autópálya építéshez szükséges pénz pedig úgy állt elő, hogy a magasabb kamatok miatt a korábbiaknál többen takarítottak meg, és kevesebben vettek fel hitelt, és ez a különbözet került az államhoz hitelként.

Összességében elmondható, hogy az autópálya építés következtében a lakossági fogyasztás ugyanúgy visszaesett, hiszen a megtakarítók még többet takarítottak meg, tehát kevesebbet fogyasztottak, ráadásul a hitelfelvevők is kevesebbet fogyaszthattak, hiszen kevesebb hitelt vettek fel a magas kamatok miatt. A reáliák, a fogyasztás szintjén tehát ugyanott vagyunk, mint ha az állam hitel nélkül, előtakarékoskodással építette volna meg az autópályát, hiszen a lakossági fogyasztás ugyanúgy visszaesett, mintha ezt az állam adóemeléssel kényszerítette volna ki.

A különbség a dolog pénzügyi részében van. A hitelfelvevős konstrukcióban ugyanis egyes emberek kezében ott van az állampapír, hogy neki az állam ennyivel tartozik. Csakhogy pénz meg ugye nincs, hogy ezt az állam visszafizesse.

Összefoglalva tehát amikor az állam hitelt vesz fel belföldi kötvénykibocsátással, akkor tulajdonképpen azt éri el, hogy kiszorítja a magán-hitelfelvevőket. A lakosság megtakarít, és megtakarításait kölcsönadja az államnak, aki meg azt elkölti. És ahogy az előbb is írtam, pénze meg az államnak nincs arra, hogy ezt a hitelt visszafizesse. Vagyishogy egyetlen mód az adósság visszafizetésére az adóemelés és a kiadáscsökkentés, ezek a lépések azonban pontosan a lakosságot fogja negatívan érinteni. Azt a lakosságot, akinek az állam tartozik. Ördögi kör ez.

És most nem Magyarországról van szó, hanem főként az Európai Unióról és tulajdonképpen az egész világról. A világ gazdaságának túlnyomó részét kitevő államok (EU, USA, Japán) mind a végletekig eladósodott. A lakosság azt hiszi, hogy biztos megtakarításai vannak állampapír formájában, viszont az államnak nincs semmi konkrét fedezete ezekre az állampapírokra, csakis a jövőbeli adóbevételei, tehát gyerekeink, unokáink munkája, illetve az a piaci bizalom, hogy gyerekeink, unokáink képesek lesznek a jövőben kitermelni ezeket az adósságokat.

Ha pedig ez a bizalom valamiért elillan és az emberek tömegével ki akarnak szállni állampapírjaikból mondjuk úgy, hogy nem vesznek további állampapírokat, hanem a lejáró összegeket felveszik, nem tudják megtenni. Az államok nem tudják megújítani az államadósságot, nem tudnak új papírokat lejegyeztetni a régiek helyett, akkor csődbe mennek egytől egyik. A lakossági megtakarítások pedig elértéktelenednek. A kulcs tehát világszinten a bizalom erősítése és megtartása.

Mindez persze csak azért ilyen sarkalatos, mert az államok el vannak adósodva. Kár volt ebbe a dologba belelavíroznia magát a világnak. Van az a mondás, hogy ha kis összeggel tartozok valakinek, akkor az az én problémám.De ha nagy összeggel tartozom, akkor az a hitelezőm problémája.

És akkor mi a helyzet Magyarországgal? Az, hogy az ország nem csak saját lakossága felé van eladósodva, hanem igen nagy összegben a külföld felé is. Tehát az államunk hitelezői nem saját magunk, magyar lakosság vagyunk, hanem jórészt a külföld, aki jórészt Európa…

És akkor innentől nem szeretném folytatni a gondolatmenetet. Mindenkinek az az érdeke, hogy ez a bizalom fennmaradjon. Európának az az érdeke, hogy a bizalom Magyarországgal szemben is fennmaradjon.

Ez a dolog azonban nem túl előretekintő, inkább csak kármentő. A magyar gazdaságpolitika azért unortodox, mert nem csak a magyar lakosságra vet ki adót, hanem a külföldi érdekeltségekre is. Ha az állam hitelt vesz fel az állampolgárától, amit az állampolgárra kivetett adóból fizet vissza, az ortodox. Ha az állam hitelt vesz fel egy külföldi banktól, amit a külföldi bank magyar leányvállalatára kivetett adóból fizet vissza, az unortodox. Ha az állam hitelt vesz fel egy külföldi banktól, amit az állampolgárra kivetett adóból fizet vissza, az megint ortodox.

Jó kis vircsaft ez, nem igaz?