Lakhatási támogatást kapnának azok az álláskeresők, akiket a munkaügyi központ legalább három hónapja álláskeresőként tart nyilván, és akik olyan munkaviszonyt létesítenek, hogy az állandó lakóhelyük és munkavégzési helyük közötti távolság legalább 100 kilométer. Origo
Szeretném megkongatni a vészharangokat: ezen a téren nagyon nem jó irányba haladunk! Jó, értem én, a kormány fontosnak tartja a mobilitást, és ezzel a támogatással azt akarja elérni, hogy a "rossz helyen lakók" munkát tudjanak vállalni olyan helyen, ahol szükség van rájuk - de ezt nem tartom normálisnak. Azt is tudom, hogy ezzel erősen szembemegyek a közvélekedéssel, és kapni fogok hideget-meleget, de...
De! Hölgyeim és uraim, döntsük már akkor el, mi a cél: azért dolgozunk, hogy éljünk vagy azért élünk, hogy dolgozzunk? Az ember és a technika rengeteget fejlődött az elmúlt pár évezredben, sőt, elvileg a technikának lassan el kellene érnie azt a színvonalat, hogy az embernek nem is nagyon kellene dolgoznia - megcsinálja helyette a gép -, de nagyon nem ilyen irányba haladunk. Persze ez egy nagyon komplex probléma, mely magában foglalja a vagyonelosztás, egyszerűbben fogalmazva a "kié a gyár?" kérdéskört is, de ma ennek csak egy kis szeletét szeretném kiemelni: a mobilitásét. Mert a mai szemlélet azt mondja: a magyar ember begyöpösödött, nem mobil, letelepszik valahol, aztán nem hajlandó mozdulni. Még egy jobb munkáért sem, hogy a fene a pofáját! Bezzeg Amerikában, ott igen! És az milyen jó! Erre én azt mondom: egy fenét jó! De indítsunk egy kicsit messzebbről.
Az embernek, mint emberi lénynek szüksége van némi biztonságra. Ezen most ne a közbiztonságot értsétek, hanem a létbiztonságot, amibe sok dolog beletartozik: az ember például jobban érzi magát, ha tudja, hogy ma hol fogja álomra lehajtani fejét, mintha nem. És holnap. És holnapután. Az otthon, nemcsak mint építmény, hanem mint valami állandóságot képviselő jelkép, nagyon fontos az ember életében: biztonságot ad, védelmet ad, jelzi, hogy van hová menni, hogy az ember nem céltalanul teng-leng ebben a világban. Aki nem hisz ebben, az képzelje magát bele a következő szituációba: holnap kimegy külföldre, leszáll a gépről, és fogalma sincs, mi merre, és egyáltalán hova. Ugye, milyen rossz érzés? Vagy ugye, milyen rossz, ha nem tudod, holnap hová mész haza? Mert mondjuk nincs hová? Az otthonnak van egy tágabb értelmezése is: a szomszédok, a barátok, az ismerősök, azaz az emberek, akik körülvesznek, és többségükhöz bajban is hozzá tudsz fordulni. Például ha segítség kell, mert csöpög a csap, és nem értesz hozzá. Vagy mikor kóstolót ad egy ismerős. Vagy mikor egyszerűen csak átmész a szomszédba meginni egy kisfröccsöt. Az ember társas lény, és nemcsak a rokoni alapokon nyugvó családra van szüksége, hanem "tágabb családra", azaz ismerősökre is. Tudom, ez furcsán hangzik a mai csodatelefonok és a Facebook világában.
Mi történik, ha azt mondod egy ilyen embernek, hogy menjen arrébb száz kilométert, és éljen ott? Mint az átültetett paradicsompalántával - az elején igencsak rosszul fogja érezni magát, aztán persze később kivirul, ha jó földbe ülteted. Hiszen ott, a távolban is gyökeret ereszt, kiépíti kapcsolatait, otthont teremt - látszólag tehát minden rendben. Igen ám, csak ez a mai mobilitásmánia folyamatos mobilitást vár el, azaz nem enged, hogy letelepedj bárhol is, és gyökeret verj! Azt mondják, hogy egyik nap itt van rád szükség, a következőn ott, aztán meg amott! És újabban ez a kormány támogatásával megy! Túlzásnak tartjátok, amit írok? Mutassak álláshirdetéseket, kilenc megyére kiterjedő mobilitási feltétellel? Ez speciel az egyik nagy multi... Vagy olyan embereket, akik már fél Magyarországot bejárták, mert a munkáltatójuk erre utasította őket? Milyen életük lehet? Milyen lehet megmondani a gyereknek, hogy akkor másik iskola következik, tessék újra beilleszkedni? Vagy anyukának, hogy mostantól a barátnőzés legfeljebb telefonon lesz, majd talál új barátnőket az új helyen? És mindezt akár többször is?
Persze, van más választás is: az ingázás. Mert ott a kocsi, a vonat, a busz, ma már simán lehet száz kilométereket utazni egy napon belül, más kérdés, hogy az utazás órái és a munkaidő annyit elvesz a napból, hogy az ember csak aludni jár haza. És akkor ismét felteszem a kérdést: azért élünk, hogy dolgozzunk? És normális ez? És nekem ne jöjjön senki a nyugati példákkal! Az orbáni elképzelés szerint már a minimálbéres is ingázzon nyugodtan, annyi pénzért, amennyiért nyugati kollégája beintene a munkáltatójának, nemhogy még száz kilométert utazzon miatta! Konkrétan azt várják el, hogy a szabolcsi emberke hagyja ott a családját egy hétre, és menjen el mondjuk Győrbe robotolni. Normális? Mondjátok amúgy nyugodtan, hogy maradi vagyok, igen, ha ez az új világ azt jelenti, hogy emberek milliói fognak munkásszállóról-munkásszállóra meg albérletről-albérletre vándorolni, és ez lesz az a fene nagy haladás meg fejlődés, amit az ember pár százezer éves történelme során elért, akkor büszkén vállalom maradiságomat!
Jajj, és a poént még nem is mondtam: miközben sokan bólogatnak arra, hogy "igen, a magyar lakosság sajnos nem mobil", közben megy a sírás, hogy kihalnak a falvak, a fiatalok többsége Budapestre költözik, és az egész ország egy hatalmas vízfej. De bevallom, a munkaadókat sem tudom sajnálni: odatelepítik azt a nyamvadt telefonos ügyfélszolgálatot (bocsánat, customer helpdesk support-beport átport meg odaport, mert magyarul már nem tudunk) a méregdrága budapesti irodaházba, aztán meg sírnak, hogy "jaaaj, olyan nehéz munkaerőt kapni!" - miközben egy vidéki nagyvárosban ott lenne egy rakat diplomás fiatal, aki boldogan elvégezné ugyanazt a munkát, akár picit kevesebb pénzért is, ha városában maradhatna. De mesélhetnék az egymás hegyén-hátán lévő gyárakról is, ahol már szinte nincs is helyi dolgozó, hanem Kelet-Magyarországról hordják oda a munkásokat, mert a helyi röhögve átmegy a mellette lévő gyárba, ha nem tetszik neki valami. Persze, itt is megy a sírás, mekkora költséget jelent a munkásszálló, a busz, de nem baj, itt fognak bővíteni, eszükbe sem jut telephelyet létesíteni arra messze! Akkor egyék meg, amit főztek, de ez már megint egy másik, összetettebb téma.
Ez a "lakás vagy munkahely" kérdéskör nálunk is felmerült, mikor idén hazatelepültünk messzi külföldről. Ismerőseim-családtagjaim két pártra szakadtak: egyik tábor azt mondta, először keressek munkát, utána a munkahelyhez közel házat, a másik meg fordítva. A másik tábor győzött (pontosabban nem is kellett győznie, ez számomra nem volt kérdés): az ember életében várhatóan többször fog munkahelyet váltani, mint otthont. Hogy nézne már ki, hogy odaköltözöm egy munkahely mellé, nem kis költséggel, majd ha pár hónapon belül kiderül, hogy nem tetszik, akkor mi van? Költözzek újra? Mi vagyok én, költözőmadár? Na meg ki garantálja, hogy az asszony is ugyanott talál munkát? És akkor melyikünkéhez költözzünk közelebb? Így inkább házat kerestünk először, majd ahhoz munkahelyet - a közelben.
Kedves munkaadók, kedves kormány! Szeretném felhívni a tisztelt figyelmüket: emberek vagyunk, mint önök! Még egyszer leírom, csupa nagybetűvel: EMBEREK! Ha egy állatot elkezdenek összevissza hurcolászni, azonnal ott az összes állatvédő meg hatóság, hogy ezzel sértik az állat jogait meg biztonságérzetét! Ha egy embert akarnak hurcolászni, akkor meg jön a duma, hogy "mobilnak kell lenni", sőt, mint a poszt eleji idézetből kiderül, még támogatják is! NEM! Ne ezt tessék támogatni, hanem akkor már inkább azt, hogy ne legyen ilyen vízfejű az ország! A kedves kormány igencsak példát mutathatna, például mit keres a Vidékfejlesztési Minisztérium Budapesten? Nincs elég diplomás (agrár meg másmilyen is) mondjuk Debrecenben?
És a poszt eleji kérdést megválaszolva: nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy éljünk! Elvárom a kormánytól és az összes piaci szereplőtől, hogy ebbe az irányba vigye a dolgokat, és vegyék figyelembe a humán tényezőket is! Legfőképpen azért, mert ők is emberek...