A szerző (Droli) azt az elmebeteg ötletet találta ki, hogy emigrál - Magyarországra. Az erről szóló élményeit, tapasztalatait egy posztsorozatban írja meg, mindenki nagy örömére. (Ezt azzal egészíteném ki, hogy úgy másfél hete már múltidőben értendő az emigrál ige :-)

Azt szokták mondani, hogy mi, magyarok, még mindig a szocializmusban élünk, gondolkodásmódban legalábbis, az meg külön pech, hogy "fizikailag" éppen kapitalizmus van. Ez a kettősség elég sok helyen tetten érhető, a magyar politikai kormányzattól továbbra is sokat várnak az emberek: adjon a zállam munkát, kenyeret, jólétet és cirkuszt - kár, hogy ebből csak a cirkusz van meg, az sem egészen úgy, ahogy szeretnénk. Vegyétek ki az okostelefon fülhallgatóját a fületekből, és hallgassátok, miről beszélgetnek a zemberek a buszon: a zOrbán nem ad munkát, a zOrbán nem ad kenyeret, a zOrbán felelős azért, mert nincs jólét, mindenért a zOrbán. (A zOrbánt amúgy be lehet helyettesíteni bármelyik volt magyar miniszterelnökkel.)

Például az "állam nem ad munkát" mondatban tökéletesen tetten érhető az átkos gondolkodásmódja. Rossz hírem van: nem Orbán fog munkát adni! Illetve ad, közmunkának álcázott valamit, de akkor már régen rossz! A MUNKÁT többféleképpen meg lehet szerezni, például az ember jelentkezik valamelyik vállalathoz vagy vállalkozáshoz, "feketézik", esetleg saját maga vállalkozik (elnézve a NAV-ot, ez szigorúan ellenjavalt), de értelmezhetjük a munkát tágabb értelemben is: kitűnő idő van, fel lehet ásni a kertet (igazság szerint ősszel a legjobb, de még most sem késő), vagy keresni valami alkalmi tevékenységet. (Apropó: hogyan lehet az, hogy egyik kisvárosunk szegény részében, amelyikben elég sok munkanélküli van, egyedül én ástam a kertet? Már sejtem előre a választ: "nem éri meg". Tessék megmondani: otthon ülni és várni a huszonkettőezres jövedelempótlót megéri? Vagy minimálbéren napi 12 órát dolgozni megéri?) A fentiekből is látszik, a munka bármilyen formája - még a munkakeresés is - aktivitást vár el a polgároktól. Ezzel szemben a mérhetetlen passzivitást tapasztalom mindenhol: majd a zÁllam ad munkát, majdcsak lesz valahogy. Gondolom, mindenki érzi, miről karattyolok itt.

Persze ne legyünk álszentek, az államnak igenis komoly szerepe van a gazdasági folyamatokban, mivel a kereteket a jogszabályok biztosítják. Magas adókulcsokkal, értelmetlen bürokráciával gond nélkül el lehet érni, hogy az utolsó munkaadó is sírva meneküljön el az országból, és ebben mi, magyarok különösen jók vagyunk. A fentebb említett passzivitásnak, a "sültgalambvárásnak" ugyanis ára van: ha nem akarjuk, hogy ezek az emberek éhen haljanak, valami jövedelmet kell biztosítani nekik. Igen, abból, ami az államhoz befolyik, tehát az adóból, amit emiatt nem lehet csökkenteni. A kör bezárult, de ez már egy másik téma. Különösen felhívnám a figyelmet a "keret" szócskára! Az állam jogalkotásának két szélsőértékét a következőképpen lehetne egyszerűen jellemezni: 1. az állam azt írja le a törvényekben, mit lehet; 2. az állam azt írja le a törvényekben, mit NEM lehet. Gondolom, mindenkinek a 2. variáció a szimpatikusabb, elméletben legalábbis biztosan.

De akkor miért nem használjuk ennek előnyeit? Bogáncs kolléga nemrég nagyon érdekes "népszavazást" készített a témáról, melynek válaszai néhol számomra értelmezhetetlenek. Itt van például a "munkahelyi szabadsága mekkora része felett szeretne rendelkezni?" kérdés. A jelenlegi szabályozás szerint a "munkáltató évente hét munkanap szabadságot – a munkaviszony első három hónapját kivéve – legfeljebb két részletben a munkavállaló kérésének megfelelő időpontban köteles
kiadni." Igen ám, de ettől a munkavállaló javára nyugodtan el lehet térni! Lehetséges-e az, hogy a munkavállaló szabadsága 2/3-a felett rendelkezzen, ahogy az LMP-s népszavazás kéri? Simán, normális munkahelyen, némi megkötéssel persze, de menni fog, hogy a munkavállaló előzetes egyeztetés után úgy menjen szabira, ahogy akar! Lehetséges-e hogy a munkavállaló akarata 100%-ban teljesüljön? Akár működhet is, feltéve ha a munkavállaló nem olyan időpontban akar szabadságra menni, amikor a cégnek nagy szüksége van rá. A kérdésre adott jogalkotói válasz tehát meglehetősen puha, tulajdonképpen annyit mond, hogy "gyerekek, úgy állapodtok meg, ahogy akartok, csak azt vegyétek figyelembe, hogy a munkavállaló azért legalább 7 napot válasszon!" . Akinek meg olyan munkáltatója van, aki csak a minimális 7 napot engedi a dolgozójának - hát, ott nem biztos, hogy Orbán a legnagyobb szemét.

Persze itt feltenném a kérdést: miért nem használjuk ezeket a megengedéseket? Megspórolnánk vele egy csomó felesleges kört! És már hallom a kifogásokat: mert nehéz munkát kapni, mert nehéz munkát megtartani, mert a gazdasági helyzet, meg a többi... hát, igen, ha magunk érdekeit sem képviseljük, akkor ne csodálkozzunk, ha a munkáltatók még jobban vissza fognak élni (lásd még: törvényes munkaidő be nem tartása, kifizetetlen túlórák, éhbérek, stb.). Hát igen, az LMP eme népszavazásos kérdésétől nem azt várjuk, hogy a szabadságunk 2/3-ával rendelkezzünk, mert erre most is megvan a lehetőség, hanem azt, hogy az állam álljon ki - helyettünk. Aztán meg majd arra panaszkodunk, hogy az állam mennyire leszabályozza életünket, pedig itt a demokrácia meg a szabadság. 

Ez az, amit nagyon megtanultam a külföldön eltöltött négy és fél év alatt: tegyél nagy ívben az államra! Az állam keretet ad, jogszabályokat, amit természetesen illik betartani, de nagyrészt az egyén felelős a saját sorsáért. Felesleges az államra várni, hogy majd Orbán miatt jobb lesz itt akármi is, hamarabb kint leszel a szarból, ha te, saját magad teszel ezért, például képzed magad, valami mellékes jövedelemtermelő tevékenység után nézel, vagy egyszerűen csak kiállsz magadért. Azt hiszem, ezt a kapitalista szemléletet nagyon gyorsan el kellene sajátítanunk, ha érvényesülni akarunk a kapitalista világban. Vagy csináljuk vissza a szocializmust. De a kettő együtt nem megy. 

Ma a Rádiókabaré márciusi számából mutatok egy olyan felvételt, melynek gyakorlati haszna is van: mondatait bátran lehet idézgetni McDonaldsokban, Burger Kingekben :-) Írta és előadja: Varga Ferenc József és Aradi Tibor.

Gyorsétteremben Felejtett Mikrofon

Véget értek az 1848. március 15-ei ünnepségek, bocsánat, pontosítok, a forradalom évfordulójának ürügyén megtartott politikai demonstrációk, és bennem felmerült a kérdés: aki ellenzékinek vallja magát, hová ment el?

A jobboldalon ez a kérdés rendkívül egyszerű: a kormánypártiak Orbánt hallgatták áhítattal, ahogy eljátszotta a harcias kiskakast (amúgy nem volt rossz beszéd szerintem, abszolút passzolt egy forradalomhoz), aki esetleg valami keményebbre vágyott, az megkereste a Jobbik rendezvényét és Vona Gábort. A két tábor kevésbé fedi át egymást, aki mérsékelt jobboldali, az Orbánra megy, aki radikális jobboldali, az Vonára, persze vannak átfedések is, de elég jól elkülöníthető a két tábor (a politikusok elhatárolódnak egymástól, a szavazók - bizonyos kérdéskörökben, amiket nem illik említeni - nem :-).

És aki nem ért egyet Orbánnal és Vonával, hová ment? Őket már nehezebb beskatulyázni, meggyőződésem, nem is szabad, pláne a "lebaloldalazás" hangozhat sértően és igazságtalanul. Nos, nézzük akkor, hová ment az ünneplő-tüntetők többi része (MTI becslés):

- LMP: kb. 80 fő - és ez egy parlamenti párt!

- MSZP: néhány ezer fő, igaz, Esztergomban - és elvileg ők lennének a váltópárt

- Demokratikus Koalíció: néhány ezer fő

- Milla: "több tízezer", egyéb források szerint kb. 30.000 fő

Most ne is a pontos számokon vitatkozzunk, inkább azon a tényen, hogy érdekes, hogy a parlamenti ellenzéki pártok összesen nem hoztak össze annyi résztvevőt, mint a Milla. Még megközelítőleg sem. Azért elgondolkodtató, hogy aki kormányt akar váltani, az nem valamelyik bejáratott politikai erő rendezvényére megy el, hanem szinte automatikusan a Milláéra, amelyik ma a legnagyobb ellenzéki erő. (Az már egy másik kérdés, hogy a Millát szerintem nem lehet komolyan venni, és azt sem tudni, a követeléseiket hogyan akarják érvényre juttatni.)

Habár továbbra is vallom, hogy nem érdemes a fenti számokból messzemenő következtetéseket levonni, de az arányokból igen: Orbánnal továbbra is elégedettek a hívők, a parlamenti ellenzék viszont figyelmeztetést kapott: ez így kevés lesz! Ráadásul a kormányt leváltását kívánó szavazók szavazatai sokfelé oszlanak el: Jobbik, szocialisták, Gyurcsány-féle "hardcore" szocialisták, "lehetmás" civilek, érdekes lesz, ha beszáll a Milla is, mert akkor ők az összeset tovább gyengítik. Jelenleg úgy néz ki, hogy Orbánnak nincs mitől félni, az elpártolások ellenére az ellenzékiek szavazata többfelé osztódik. És ez rossz hír a kormányt utálóknak; 2014 után is el kell viselniük Orbánt.  Ez van, skacok.

Nos, lezajlottak a 2012. március 15-i ünnepségek, nagygyűlések és tüntetések. Elhangzottak a vezérszónokok beszédei. Beszédet mondott ma Orbán Viktor, és tulajdonképpen valamennyi ellenzéki csoportosulás, amely alternatívát kínálhat ma Magyarországnak.

Persze gondolom kevesen változtatták meg pont ma politikai véleményüket és pártszimpátiájukat, de azért érdekes kérdés lehet, hogy a jelenlegi felhozatalból a többség kit látna legszívesebben, vagy inkább legkisebb ellenszenvvel miniszterelnöknek. Mert mint tudjuk, jelenleg Magyarországon minden politikus a népszerűtlen kategóriába tartozik. Mondjuk ahhoz képest szép számmal tapsoltak ma az emberek politikusainknak...

Számomra továbbra is kérdés, hogy lát-e ma a magyar nép valakit, akiről úgy gondolja, hogy jobban kormányozná az országot, mint Orbán Viktor? Vagy esetleg nem tetszik Orbán Viktor, de még mindig ő legkisebb rossz 2012-ben?

Szavazzunk! (Ugyan Bajnai Gordon ma sem pozícionálta magát, de azért nem lehet elmenni személye mellett, úgyhogy őt is felveszem a szavazólapra.) A kérdésünk tehát a következő: Ön szerint ki lenne a legjobb miniszterelnöke ma Magyarországnak?

Szeretnék megspórolni egy kört a hozzászólásoknál, ezért már itt és most leszögezem, hogy ez a szavazás természetesen nem reprezentatív, inkább csak a saját olvasóinkat szeretném megszondázni.

Olvasói kérésre frissítem a cikket egy másik szavazással, ahol tényleg csak a vezérszónokok szerepelnek és nem torzítja el a képet a politizálni (egyelőre úgy tűnik) nem szándékozó Bajnaival. Ez is egy érdekes kérdés:

És még valami. Ezennel szeretnék egy fogadalmat tenni: Az elmúlt napokban, hetekben magam is úgy látom, hogy kicsit elvetettem a sulykot, túlságosan is egyirányba pozícionált posztokat jelentettem meg. Épp ezért elhatároztam, hogy március hátralévő részében csakis a kormányt kritizáló cikkek fognak megjelenni tőlem itt a Nívó blogon. Megpróbálom összeszedni azokat a dolgokat, amik szerintem a legnagyobb hibái a jelenlegi kormányzati politikának és amin változtatni kellene, vagy végre el kellene kezdeni csinálni valamit. Remélem érdeklődésre fog majd számot tartani ez a sorozat is mind a kormánypárti, mind az ellenzéki olvasóink körében.

Frissítés 20:17-kor:

Olvasói hozzászólás alapján felvettem a szavazólapra Bokros Lajost is. Az eredmény úgy kezelendő, hogy az első 58 szavazat úgy érkezett, hogy Bokros még nem volt feltüntetve.

Frissítés 22:03-kor:

Szintén olvasói kérésre 225 szavazat után beillesztettem egy újabb szavazást, amit nem torzít el a lehet hogy politizálni nem is akaró Bajnai, és csak a jelenleg létező alternatívák szerepelnek válaszlehetőségként.

A minap Brendel Mátyás, a Piroslapok blog szerzője írt egy nagyon tanulságos és érdekes cikket. Van ugyan néhány megállapítás az írásában amivel tudnék vitatkozni, de ezek viszonylagos apróságok, nem befolyásolják a cikk alapvető üzenetét. Azt, hogy az ellenzéki tüntetések a kifulladás jeleit mutatják. A Piroslapok blog ezt a kifulladást alapvetően az emberek apátiába esésével magyarázta, vagyis azzal, hogy nem tartják értelmét kimenni ezekre a tüntetésekre, nem érzik úgy, hogy ettől bármi is változhatna, vagy bármilyen más eredménye lehetne. Pedig én a Piroslapok bloghoz hasonlóan úgy gondolom, hogy könnyen lehetne!

A január 2-i tüntetés valóban jelentősen demoralizálta a jobboldali szimpatizánsokat, ez a megmozdulás mintegy csúcspontja volt az ellenzéki össztűznek, a kormányra gyakorolt nyomásnak.

Ezek után nem tudom, ki hogy látja, de szerintem a január 21-i Békemenet hozta vissza a kormánypárti szavazók önbizalmát. Én a Békemenet résztvevőinek számát nem is az ellenzéki tüntetéseken megjelentekhez viszonyítanám, mert az egy teljesen felesleges és lényegtelen vita lenne, inkább ahhoz az eredeti várakozáshoz, hogy vajon hányan lesznek majd a Békemeneten?

Szerintem mindenki meglepődött azon, hogy milyen sokan voltak. Jómagam is részt vettem az eseményen, és be kell vallanom, hogy a Hősök tere felé tartván (onnan indult a menet) bizony aggódtam, hogy esetleg csak néhány százan, vagy maximum egy-két ezren leszünk. Ehhez képest hihetetlen meglepetés volt az a hatalmas tömeg.

Lehet, hogy korai ezt még kijelenteni, én azonban megkockáztatom (majd úgyis megköveznek érte a hozzászólásokban), hogy bizony ez a nem várt esemény hozta el a FORDULATOT ebben a parlamenti ciklusban. Itt utalnék vissza a Piroslapok blog megállapításaira, mint párhuzamra. Szerintem január elején a kormányoldal szempontjából megvolt a mélypont morális, népszerűségi és pénzügyi szempontból egyaránt, ezek után csak felfelé vezethet az út.

Március 15-dikére úgy fordulunk, hogy ismét az ország jobboldali fele lehet a bizakodóbb pártja kilátásait illetően. Lassan de biztosan közeledünk az IMF megállapodáshoz, karnyújtásnyira vagyunk az EU-s túlzott deficit eljárás 7 év utáni megszüntetéséhez, a kormány kiegyezett a Bankszövetséggel.

Ha pedig az emberek életszínvonalát nézzük, ott is inkább javulás, a mélyponttól való elmozdulás várható. Ha csak a közelmúltat nézzük: 170 ezer család végtörlesztett kedvező árfolyamon, és januártól az új Munka törvénykönyve (ami ellen az LMP népszavaztatna) alapján az anyukák mellett az apukák is igénybe vehetnek 2-4-7 nap pótszabadságot a gyerekeik száma alapján. A minimálbéres gyerekeseknek is jóval vastagabb a boríték január óta, hiszen a minimálbér bruttó összegét jelentősen megemelték, miközben az adójóváírás megszüntetését 2 gyerek esetén már nem érzékelik a gyerekek után járó adókedvezmény hatására. Ha pedig az előttünk álló időszakot nézzük: áprilistól indul az árfolyamgátas törlesztés, ami további sokszázezer családnál hagy havi akár több tízezer forintot, jövő januártól pedig újabb adócsökkentés várható a havi 202ezer forint feletti jövedelmekre. Ez is egymilliónál több embert, családot fog kedvezően érinteni, miközben rosszabul most már várhatóan tényleg senki nem fog járni. Jövőre már egy esetleges minimálbér emelés is valódi nettó jövedelemnövekménnyel fog járni az érintettek körében és egyre több nő mehet nyugdíjba a Fidesz által bevezetett 40 éves szolgálati idő elérésével. (A továbbiakra nézve megkockáztatnám azt is, hogy a minimálbér havi 100ezer forint felett lesz a 2014-es választásokkor.)

Valahogy így lehet értelmezni szerintem a kormány azon kifejezését, hogy konszolidációs időszak elé nézünk.

Ugyanakkor valóban nehéz nem észrevenni, hogy bizony van egy ugyancsak milliós csalódott és reményvesztett tömeg az országban, akiket igen nehéz lesz megszólítani, felrázni, elhitetni velük, hogy lehet még (nem Jobbikos értelemben vett) szebb jövő. Nap mint nap tapasztalom itt a blogon is, hogy bizony nagyon sok, nagyon elkeseredett ember él közöttünk, akik nagyon feketén látják a jelenlegi állapotokat és a kilátásokat. És ezt nagyon állhatatosan szóvá is teszik itt, sokszor rendkívül keresetlen stílusban döngölnek le engem a sárgaföldig csak azért, mert én optimistábban látom a világot, vagy mert teljes hülyeségnek vélik az én álláspontomat az ő gyökeresen eltérő véleményükhöz képest.

Én ezt a rendkívül indulatos ellenzéki tömeget alapvetően három csoportba osztanám. (Ez persze szigorúan csak szubjektív magánvélemény.) Kisebbik rész a hangadók, az első sorban állók csoportja, akik akár itt a blogon, akár a facebookon, akár az ellenzéki megmozdulásokon hallatják, láttatják, szervezik magukat. Rendkívül aktívak, könnyen mozgósíthatóak, és rendkívül sok szellemi energiát ölnek a jelenlegi kormány kritikájába. Létszámuk azonban erősen korlátos, ahogy a Piroslapok blog is megfogalmazta. Ők azok, akiknek a többsége valójában nem is feltétlenül él most anyagi szempontból rosszabbul, mint mondjuk másfél éve. Jól kereső, diplomás, gyermektelen csoportról van szó, baloldali, sőt inkább liberális beállítottsággal, akiket leginkább a magánnyugdíj rendszerben felhalmozott millióik, vagy magas fizetésük okán várt jövőbeli millióik elvesztése bőszített fel. Ugyanez a csoport érzékeny rendkívüli módon a demokratikus garanciákra is (média, bíróság, nyugdíj, jegybank, végkielégítések visszamenőleges adója), tehát azokra a dolgokra, amik a kisemberek számára teljességgel érdektelenek, vagy éppen akár még szimpatikusak is (pl.: végkielégítések adóztatása, Simor fizetése)

Az ellenzéki emberek nagyobbik része azonban ettől a hangadó csoporttól gyökeresen eltér. Jellemzően alacsony jövedelműek, korábban a szocialista párthoz kötődő tömegről van szó, akik a 2006-os választások utáni megszorítások miatt pártoltak el az MSZP-től. Ők azok, akik már 2010 előtt is rendkívül szegény sorban éltek, és a Fidesztől egyféle csodát reméltek, vagy éppen a Fidesszel szemben már eleve szkeptikusak voltak. Ám ez a csoda ugye nem következett be, sőt az adójóváírás megszüntetésével inkább tovább romlott a helyzetük. Ők azok, akik akár havi 1-2 ezer forintos jövedelmi hátrányt sem toleráltak, és azonnal vehemensen a Fidesz-kormány ellen fordultak. Szögezzük le, joggal és érthető módon.

És van egy harmadik ellenzéki csoport, az alapból Orbán-fóbiások csoportja, anyagi helyzettől függetlenül. Ők azok, akik különböző megfontolásból, de örök-antifideszesek maradnak.

A kérdés az volt, hogy ez az elégedetlen tömeg mikor éri el, vagy eléri-e egyáltalán azt a kritikus szintet, amikor számuk meghaladja a még mindig többé-kevésbé bizakodók számát. Január elején közel jártunk ahhoz, hogy átbillenjen a mérleg, ám azóta határozott fordulat jelei látszanak. Én a lélektani fordulatot a Békemenet sikeréhez kötöm, az anyagi várakozások fordulatát pedig a fent leírtak alapján szintén nagyjából az év elejére datálom.

Persze tudom, hogy számtalan ellenpéldát lehet hozni a fentiekre, nyilván ezeket majd olvashatjuk is a hozzászólásokban. Nem is akarom, nem is fogom majd cáfolni ezeket, még a legképtelenebb dolgokat sem, elfogadom, hogy sokan így érzik. Inkább csak ama erős tippemet szerettem volna most megosztani az olvasóinkkal, hogy miért gondolom azt, hogy jelen folyamatok szerint azonban napról napra nő az esélye annak, hogy az ország miniszterelnökét 2014 után is Orbán Viktornak hívják majd.

Akiknek pedig ez örvendetes dolog, azok joggal és önbizalomtól sem mentesen, (zárójelben teszem hozzá: tömegesen) ünnepelhetnek majd március 15-én. Persze leginkább azok, akik nem wellness szállodákban, vagy külföldi hosszú hétvégén töltik az ünnepeket. Meglátjuk, igazam lesz-e.

Visszacsatolásként álljon még itt egy olvasói felmérés az írásról:

Kovács Zoltán kommunikációért felelős államtitkárnak igaza van: "Az ellenzék és holdudvara "gyűlölködő csetepatét kíván csinálni" a március 15-i nemzeti ünnepből...olyan messziről jött embereket utaztat be szervezetten, akik talán életükben először jönnek ide, de Magyarországot gombnyomásra szapulják, és akikről a magyar emberek azt sem tudják, kik is ők". Így van!

Magam is csodálom, hogy ez a Milla még képes tömegeket vonzani. Emlékezzünk csak vissza a kezdetekre, az "Egymillióan a sajtószabadságért" mozgalomra; emlékeztek, mekkora hülyeségekkel sírták tele a sajtót 2010 végén-2011 elején? Az elején még viszonylag visszafogottan véleményezték a törvényt: a nem független Médiahatóságnak túl sok jogköre van, a sajtó öncenzúrázásra kényszerül, stb.  aztán később bedurvultak -az ellenzékkel együtt -, és egyre képtelenebb vádak jöttek elő: a Fidesz cenzúrázni fogja a médiát, megszűnik az ellenzéki sajtó, a blogokat is regisztrálni kell, így utána lehet nyúlni a bloggereknek, névtelen feljelentésekkel fogják tönkretenni az ellenzéki sajtót, sőt, a kommentelőket is cseszegetni fogják. Mindenesetre egyvalamit nagyon megköszönhetünk nekik: az egész ország (szerintem pártállástól függetlenül) sírva röhögött, mikor Cohn-Bendit "Magyar Nemzet censored" felirattal tiltakozott az Európai Parlamentben, több társával együtt. Ennyire volt képben a magyar helyzettel (tán ő is jön a tüntetésre).

Aztán ahogy telt az idő, láttuk, mi igaz ebből. 2011 elején azt mondták, hogy persze, hogy nincs cenzúra, mert a törvény rázósabb részei júliustól élnek. Júliusban, egy kósza, gyorsan helyretett akció kivételével, szintén nem történt semmi.  És nézzünk körül most: az összes pártsajtó vígan működik, a független sajtó is (ha van ilyen), de elég megnézni anyánk, az elvileg Fidesz tulajdon Index címlapját - úgy szidják a kormányt, hogy ihaj (ez a dolguk egyébként). A sajtószabadságért tüntetni manapság olyan, mintha mondjuk azért tüntetnénk, hogy engedjék ki a börtönből Gyurcsány Ferencet. Persze a Millások féltik a demokráciát is, hála istennek szabadon tüntethetnek, remélhetőleg a karhatalom sem támadja meg őket, mint öt és fél éve azon a bizonyos forró őszön. Nekem néhol már olyan érzésem van, hogy ez a Milla csak egy vicc, és a célja az, hogy Dopeman a világvégi diszkók helyett néha közönség előtt is felléphessen. Javasolnám még Pongót a Big Brother 1-ből.

Viszont ha már Kovács Zoltán megemlítette ezt a dolgot, megemlíthette volna a Fidesz ünneplésnek álcázott erődemonstrációját is. Mert ezek már nem tüntetések, hanem erődemonstrációk: ti annyian voltatok, mi ennyien, tehát a nép velünk van, és a felhatalmazással élve kivetünk ilyen-olyan hülye adót, hogy a BKV-ba delegált fideszes ejtőernyősnek meglegyen a fizetése. A Békemeneten nagyon jól ráérzett erre Bayer: nem kell ide beszéd, elég egy közös séta, sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, hazamegyünk. Persze érthető, hogy Kovács Zoltán államtitkár ezt nem említi, gondolom, szeretné megőrizni állását.

Kár, hogy ez lett március 15-ből: birkaként vonuló, bármit megtapsoló népek (mindenhol), importált, a helyzetről semmit sem tudó külföldi vendégek, importtüntetők, puszta erődemonstrációk. Régebben Petőfi és Vasvári jutott egy március 15-re, most meg Dopeman és Bayer. Remélem, eljön az az idő, amikor utóbbi urakkal kifejezetten ciki lesz együtt tüntetni.

Frissítés: Közben a Milla megírta a 12 pontját, amit elolvasva, hát... hiányolom a világbékét, a szeretetet és hogy üljenek a fiúk ölébe a lányok :-)

A Nívó blog felmérése szerint 30 napos próbaidőt, és elhelyezkedésig járó munkanélküli segélyt szeretnénk. Az LMP-s demagógiát sikerült legyőzni egy még nagyobb demagógiával.

Több ezer válasz érkezett online felmérésünk kérdéseire, amely bár nem reprezentatív, az eredménye elgondolkodtató. Az LMP a népszavazásra bocsátandó kérdéseivel 260 napos álláskeresési járadékra, 100 napos próbaidőre, 18 éves tankötelezettségre és a munkahelyi szabadságok 2/3-ad arányú alkalmazotti rendelkezésére bólintattatnák rá a szavazókat. Aki tehát ezeknél a számoknál többet, vagy kevesebbet szeretne, az a népszavazáson nem tudja kifejezni az akaratát, akár az igenre, akár a nemre voksol. És ez még akkor is így van, ha a jelenlegi jogi környezet az LMP verziójánál egy fokkal szigorúbb.

Alternatív online szavazásunk eredménye alapján az LMP-nek változtatni kellene a kérdésein, hogy azok igazán találkozzanak a nép akaratával. Mert hát valójában elhelyezkedésig járó álláskeresési járadékot, 30 napos próbaidőt, piacképes szakma megszerzéséig tartó tankötelezettséget, és 100%-os arányú rendelkezést szeretnénk munkahelyi szabadságunk felett. :)

Az alábbi grafikonokon látható a Nívó blog témába vágó altarnatív kérdéseiről folyó szavazásának vasárnap esti állapota - 3458 és 4263 közötti szavazatszám érkezett eddig az egyes kérdésekre -, amely bár nem reprezentatív, de az eredménye olyan átütő, hogy jó eséllyel mutatja a teljes lakosság véleményét is az adott ügyekben. A piros oszlop jelzi a legtöbb választ kapott opciót, a zöld pedig az LMP kérdéseiben szereplő javaslatot.

Szoros csatában bár, de a legtöbben a következő munkahely megszerzéséig tartó álláskeresési járadékot szeretnének. Ugyanakkor az LMP javaslatát támogatóknál még azok is többen vannak, akik a szigorúbb, a Fidesz által bevezetett 90 napos szabályt részesítik előnyben.

Az LMP javaslata itt is kisebbségbe szorult. Az abszolút többség a szabadságok 100%-ával szeretne rendelkezni.

Itt tapasztalható a legnagyobb egyetértés, a túlnyomó többség 30 napos próbaidőt szeretne, az LMP által javasolt 100 nappal csak 26% ért egyet.

A Nívó blog szerint a legígéretesebb eredmény talán a tankötelezettséggel kapcsolatban született. Szintén az abszolút többség addig nem engedné ki az iskolapadból a fiatalokat, amíg piacképes szakmát nem szereznek. Ugyanakkor az LMP 18 éves korhatár javaslatánál még a Fidesz által bevezetett 16 év is népszerűbb.

Az eredmény alapján felmerül az elcsépelt kérdés: Lehet más a politika, mint demagóg? A szavazás egyébként még nincs lezárva, aki szeretné még alakítani az eredményt, az ezen a linken - Négy jó nagy nem az LMP-nek! - megteheti.

Az LMP-nek meg csak azt tudjuk javasolni, hogy ha valóban a nép akaratát akarja képviselni, akkor némileg módosítani kellene a népszavazásra feltett kérdésein a fentiek alapján.

Mindenesetre ha jelen állapotukban jutnak el a kérdések a népszavazásig, akkor azt tanácsoljuk jól gondolja át mindenki, hogy mit jelent a nem és mit az igen, nehogy véletlenül akaratával ellenkező módon szavazzon valaki.

Ez a kérdés gondolom sokakat érdekel, ezért nem árt foglalkozni a témával. Kőhalmi Zoltán megpróbál magyarázatot adni erre :-)

Sétálgattam a városban csütörtök délután, és valahogy feltűnően nagy volt a politikai aktivitás az utcákon. Mszp-s aktivisták mindenfelé vörös szegfűt osztogattak a lányoknak és asszonyoknak, közben meg zöldkabátos elempés jócsajok aláírásokat gyűjtögettek, mert népszavazást akarnak tartani néhány nagyon fontos, az emberek életét alapvetően befolyásoló kérdésben.

Egy érdekes olvasói levelet olvastam az egyik újságban ma. Így szólt:

Egy újabb törvénymódosító indítvány a devizahitelesek megsegítését nem az ingatlan 30 millió forintot meg nem haladó értékéhez, hanem az eredetileg felvett, 30 millió forintot meg nem haladó összeghez kötné. A 2007-ben 20 évre felvett 30 millió forint devizahitel törlesztőrészlete – a felvétel időpontjában – havi több mint 210 000 Ft-nak felelt meg. Aki ilyen mértékű havi törlesztőrészleteket tudott bevállalni, az nem a középosztályhoz tartozik. 30 millió forint felvételéhez legalább 60 milliós hátteret, garanciát kellett a bankok felé igazolni. Aki ilyen gazdag, annak a devizahitelből származó kárát ne az adófizetők térítsék meg.

Azok megsegítését, akik önhibájukon kívül kerültek bajba, és e bajnak az lett volna a következménye, hogy megsemmisülnek, hajléktalanná válnak, az adófizetők szerintem el tudják fogadni. Meg lehet érteni és el is kell fogadni, hogy az életmentő költségeket az adófizetők terhére valahogy elő kellett teremteni. (Ilyen volt például az árvízkárosultak vagy a vörösiszap áldozatainak költsége is.) Aki 60 millió forintos vagyonnal rendelkezik, azt nem fenyegeti az a veszély, hogy az utcára kerül, legrosszabb esetben szerényebben fog élni, kisebb lakásba fog költözni. Azt viszont, hogy az ő devizahitelből származó kárát is az amúgy is túlterhelt adófizetők fizessék meg, sem megérteni, sem elfogadni nem lehet.

Dr. Szécsi László, Budapest

A levélíró nevét azért bátorkodtam kiírni, mert az ominózus lapban is feltüntette, így gondolom nem bánja.

Mi a gondom az írással? Az, hogy elválasztja egymástól a levélben (gondolom nem véletlenül) sokszor említett adófizető állampolgárt, és a havi 200ezres devizahitelt törlesztő megsegített devizahitelest. Pedig a kettő egy és ugyanaz!! Aki a nettó fizetéséből havi 200ezres devizahitelt törleszt, az havonta legalább ugyanennyit adózik is. Miközben most állami pénzből ennél jóval kisebb támogatást fog kapni öt éven át devizahitelei törlesztéséhez.

Tehát a dolgot nem úgy kell elképzelni, hogy a milliomost segíti az állam a keveset keresők adójából, hanem úgy, hogy bizony a sokat kereső devizahitelesünk nagyon sok adóval járul hozzá a közös kasszához, az egészségügyi és a nyugdíjrendszer fenntartásához, és most átmenetileg ebből a befizetett adójából kap némi könnyítést. Szóval én azt gondolom, hogy igen, az ADÓFIZETŐK megértik és elfogadják ezt. Akik nem szívesen fogadják ezt el, azok az adófizetők pénzéből élők, és a kisjövedelmű, kevés adót fizető emberek. Ők inkább küldenék kisebb házba a gazdagot, és saját nehézségei ellenére fizettetnék vele a magas adót továbbra is, cserébe pedig szó sem lehet arról, hogy amikor a gazdag jut bajba, akkor bármit is visszakapjon belőle az életben. Amolyan "A ló húzzon amíg csak tud! Arra való!" típusú hozzáállás ez.

Végül is ez is egy vélemény, csak én nem értek vele egyet és ennek hangot is adok. Az állam mind a 10 millió állampolgárának az állama. Minden adófizetőnek éreznie kell, hogy az állam, amit az adójával fenntart, kicsit őérte is van. Szerintem nem lehet azt mondani, hogy az állam egyeseket cserbenhagy a bajban azért, mert mások még ezzel együtt is rosszabb helyzetben vannak. Egy ilyen típusú érvelés egészen addig felvetődhetne az emberi irigységre alapozva, amíg nincs teljes kommunizmus, vagyis munkájuktól és teljesítményüktől teljesen függetlenül nem fillérre egyforma mindenkinek a jövedelme és vagyoni helyzete. Ez sehova nem vezet. Vagyishogy vezet, pontosan a teljes lecsúszás és a tehetséges emberek országból való elmeneküléséhez.

Ugyanígy érthetetlen, hogy a levélíró miért veszi egy kalap alá a vörösiszap katasztrófa áldozatait? Pedig nyilvánvaló, hogy közöttük is voltak jómódúak, és szegények is. Vaskos ellentmondás ez a logikájában.

És akkor ezek fényében nézzük még egyszer a levélíró utolsó mondatát: „Azt viszont, hogy az ő [magas jövedelműek] devizahitelből származó kárát is az amúgy is túlterhelt adófizetők fizessék meg, sem megérteni, sem elfogadni nem lehet. "

Valószínűleg inkább devizahiteles-nem devizahiteles ellentétről lehet itt inkább beszélni, bár ilyen összefüggésben sem látom semmi értelmét az egyes társadalmi csoportok egymás ellen hangolásának.

Az egyébként nyilvánvaló, hogy a 2014-es választási kampány egyik fő eleme lesz majd az egykulcsos/többkulcsos adó kérdése. Ez pedig egy csúnya vitának látszik a jobban keresők és a rosszabbul keresők és segélyből élők között. Amúgy pont ez a vita folyik most éppen Szlovákiában, ahol Robert Fico pártja felvetette, hogy megszüntetné az egykulcsos adót. Érdemes lenne követni a témáról szóló szlovák vitákat. Már csak azért is, hogy tudjuk, mire készülhetünk.