A "félrehallást" előszeretettel alkalmazzák a szerzők egy-egy kabaréjelenet megírásánál. Főleg a múlt század közepén született kabarékban találunk ilyet, például Rejtő Jenő kabaréiban, vagy a Hacsek és Sajóban, ahol egy ilyen félreértés alapjaiban meghatározza a későbbi beszélgetést. A most következő szám az 1998-as Humorfesztiválon hangzott el, és nemcsak azért érdemes meghallgatni, mert szimplán humoros, hanem azért is, mert Tábori Nóra és Pogány Judit valami fergetegeset alakít benne. Szóval akkor hogyan is jön össze Szűz Mária, a leves és Jani zacsija? :-) 

A média mostanában attól hangos, hogy esik a Fidesz népszerűsége, és micsoda - kinek-kinek negatív vagy éppen pozitív - tendenciák indultak meg a pártok erőviszonyaiban. Érdemes azonban jobban megnéznünk az adatokat, mert bizony itt masszív hangulatkeltésről van szó.

Az igaz, hogy a tavalyi választási győzelem után a szokásos győzteshez húzás következtében a Fidesz népszerűsége az egekbe szökött. Ahogy azonban a kormányzás beindult, ez a virtuális szavazótábor szépen el is párolgott. A kormányváltás utáni szimbolikus döntések még senkinek sem fájtak, néhány megrögzött liberálison kívül. A nyugdíjrendszer állami irányba történő terelése is csak a felső százezernek fájt, a döntő többség nem siratta meg. A médiatörvény (senki nem tudja, miről szól, de mintha ma már nem is lenne érdekes) megint csak vihar egy pohár vízben a többségnek. Ami szerintem tényleges népszerűségvesztést okozott, az a beharangozott nagyarányú adócsökkentés, ami valójában sokaknak, a gyermektelen alacsony keresetűeknek adóemelésként csapódott le. Szerintem ez volt az a pont, vagyis a február elején megkapott vékonyabb boríték, ami sokakban, a csodavárókban csalódást keltett.

Úgy vélem egyelőre bejött az a három hónappal ezelőtti eszmefuttatásom, amiben azt prognosztizáltam, hogy majd az első új adórendszerbéli fizetés kezdi erodálni a Fidesz népszerűségét. Továbbra is él az a feltételezés, miszerint a magyar ember szívéhez a pénztárcáján keresztül vezet az út. Fontos azonban kijelenteni, hogy ez a népszerűségvesztés egyenlőre valójában még mindig népszerűség növekedésnek felel meg a tavalyi választásokhoz képest.

A tavalyi választásokon a Fidesz 52,73%-ot ért el, a Medián legfrissebb kutatása szerint pedig - amelyből a zuhanást olvassák ki egyesek - jelenleg 56%-on áll a párt, tehát jó 3%-kal magasabban. A teljes népességet nézve egy éve 34,1% szavazott a kormánypártra, most 33% adná rá a voksát.

Ha a többi pártot is megnézzük, az MSZP-re 19,3% szavazott egy éve, ma 22%-ot kapna. A Jobbik 16,67%-ról jutott el mára 16%-ig, az LMP pedig 7,48%-ról 5%-ra. Persze voltak mozgások az elmúlt egy évben, és a Fideszt a jelenleginél általában magasabb mérték, de én ezekből a számokból akkor is azt olvasom ki, hogy a pártok népszerűsége nagyjából ugyanott áll, ahol a tavalyi választásokon állt. A Fidesz ma is kétharmad körüli többséget szerezne a parlamentben.

Az utóbbi napokban további népszerűtlen, pénztárcacsökkentő intézkedések láttak napvilágot, ami valószínűleg némi szavazatvesztéssel fognak majd járni. Ilyen például a gyógyszerkassza csökkentése. Ez azonban elsősorban a nyugdíjasokat érinti, akik jórészt eddig sem tartoztak a Fidesz törzsszavazói csoportjába. Aztán ott van még a munkanélküli ellátás „csökkentése”. Azért az idézőjel, mert valójában ez inkább kedvező, mint kedvezőtlen változás a legtöbb médiaorgánum állításával ellentétben. Az első három hónap ellátása ugyanis NÖVEKEDNI fog, és cserébe az utolsó hat hónap juttatását vonják el. Erre az utolsó hat hónapra azonban eddig is csak a minimálbér 60%-a járt, vagyis havi bruttó 45ezer forint körüli összeg. Persze nyilván jól jött ez a pénz egy munkanélkülinek, de az egyértelmű, hogy csak ebből eddig sem tudott megélni senki. Ráadásul az új szabály úgy szól, hogy a három hónap leteltével az állam közmunkát ajánl fel a munkanélkülinek, ha addig még nem talált állást. Így tehát ha más nincs, aki valóban dolgozni akar, ebből is tud pénzt keresni, még többet is, mint az eddigi munkanélküli segély.

A magasabb jövedelműeket hátrányosan érinti az is, hogy alacsonyabban húzták meg a maximális napi táppénz mértékét.

Van itt még azonban egy várható jövőbeli népszerűségnövelő hatás: A személyi jövedelemadózásból jövőre megkezdik a szuperbruttó fokozatos kivezetését, ami már tényleg mindenkinek növelni fogja a nettóját. Jövő februárban, és 2013 februárban is tehát sokan úgy érezhetik majd, hogy megvannak az első eredményei az erőfeszítéseknek, ami már a fizetéseken is meglátszik. Aztán ott van még a devizahiteleseken segítő csomag, és szó van egy újabb otthonteremtési és megtakarítás ösztönző programról is. Arról nem is beszélve, ha 2014-ig tényleg sikerül még néhány százezer munkahelyet is teremteni, akkor az is a Fidesz számára jelent majd előnyt. Én tehát azt jósolom, hogy jövő ilyenkor, amikor már túl van a nehéz intézkedések javán a kormány, még mindig a Fidesz fog majd az élen állni. Sőt, az is lehet, hogy akkor már növekvő népszerűségről beszélhetünk.

Egyenlőre úgy gondolom, hogy az ellenzéknek korai még pezsgőt bontani. Kíváncsi vagyok, igazam lesz-e?

A várható emberi jogi bírósági per kétesélyes. Az érintettek arra hivatkoznak, hogy diszkrimináció lép fel abban az esetben, ha a munkáltató által befizetett 24%-os nyugdíjjárulék (vagy nyugdíjadó) után az állami rendszerbe visszatérő dolgozók kapnak nyugdíjat, a magán rendszerben maradók viszont nem, ők csak a bérükből levont 10%-ot kapják meg, ami a magánszámlájukon gyarapodik. Azt hiszem, ha ezt az érvet önmagában vizsgáljuk, akkor mindenki egyetért, hogy jogos.

Van azonban egy másik, legalább ilyen fontos alapelv, amely a magánnyugdíjasok számára kedvező ítélettel súlyosan sérülne. Ez pedig a társadalmi szolidaritás. Ha ugyanis a nemzetközi bíróság szerint a magánnyugdíjasoknak mégis jár egy arányosított állami nyugdíj is a magánnyugdíj mellé, akkor létrejön egy kétfokozatú társadalmi szolidaritás. Vannak az állami nyugdíjrendszeresek, akik teljes mellszélességgel szolidaritálnak, és vannak a magánzók, akik csak részben. Nyilvánvaló, hogy amennyiben csak lehetséges, mindenki menekülne a szolidaritási kötelezettség alól, és a társadalom támogatása helyett inkább saját magának tenne félre.

Ez pedig újabb diszkriminációnak vehető, amiből akár újabb per is lehet, ugyanis az állami rendszerben lévőktől elvették az esélyegyenlőséget, az öngondoskodás lehetőségét, hiszen ők már nem léphetnek vissza többé a magánrendszerbe, pedig az átlépők jó része valószínűleg szívesen visszalépne ha megtudná, hogy a magánjáradék mellett még állami nyugdíj is jár. Januárban ugyanis arról kellett nyilatkozni, hogy vagy a tisztán állami, vagy tisztán magánnyugdíjat választja.

Az egyik diszkrimináció megszüntetése így egy másik diszkrimináció előhívásával járna. Ezenkívül a társadalmi szolidaritás, és az esélyegyenlőség elvei is sérülnének. Egy ilyen döntés tehát vitatható állapotokat hozna létre az országban. Számomra erősen kérdéses, hogy az emberi jogi bíróság felvállal-e egy olyan helyzetet, amelynek folyományaként éppen a bíróság döntése nyomán előállt helyzet miatt fordulhatnak majd egyesek újra a bírósághoz.

A csökkenő népesség és az elöregedő társadalmunk következtében mind gyakrabban merül fel – némileg tévesen, – hogy a jelenlegi demográfiai folyamatok mellett bizony rossz lesz majd nyugdíjasnak lenni 30-40 év múlva, és az akkori nyugdíjasok a jelenleginél jóval kisebb nyugellátásra számíthatnak majd.

Egy leegyszerűsített modellben szeretném bemutatni, hogy ez nem feltétlenül kell, hogy így alakuljon, még csökkenő népesség mellett sem. A modell egy egyszerűsített társadalmat mutat be, ahol az emberek átlagosan 80 évig élnek. További alapfeltevés, hogy átlagosan húsz évig számítanak a lakosok gyermeknek, és így inaktívnak, ellátásra szorulónak, 20-tól 40 éves kor között aktív korúak, és egyben termékeny szakaszban vannak, 40 és 60 év között szintén aktívak, de már nem termékenyek, míg 60 és 80 év között nyugdíjasok, tehát inaktívak, és nyugellátásban részesülnek.

A kiinduló állapot szerint a reprodukciós együttható legyen 100%, tehát minden generáció pontosan reprodukálja önmagát, és minden korosztály lélekszáma azonos. Ebben az esetben az 1-es számú ábra mutatja, hogy ezer aktívra összesen 500 gyermek (kék vonal), és 500 nyugdíjas (piros vonal) jut. Összességében ezer aktív korúra (narancssárga vonal) folyamatosan ezer inaktív jut. A mindenkori aktív korúak terhei az évek során változatlanok.

Most tegyük fel, hogy fenti állapotból a reprodukciós együttható 130%-ra növekszik, vagyis a következő generációktól kezdődően ezer felnőttnek 1300 utóda születik. Feltételezve, hogy ez a demográfiai változás tartósan megmarad, úgy a teljes népességen 80 év alatt „söpör végig” annak hatása. A 2. ábrán jól látható, hogy az ezer aktív korúra jutó gyermekek száma a kiinduló állapothoz képest gyors növekedésnek indul, majd ahogy a nagyobb lélekszámú generációk az aktív korba lépnek, úgy a növekedés üteme lassul, végül stabilizálódik a 735-ös szinten. A nyugdíjasok aránya az első 20 évben nem változik, majd a nagyobb lélekszámú generációk aktív korba lépésével az arány csökkenésnek indul, amit lassú stabilizálódás követ, amint az első „növekvő” generációk nyugdíjas korba érnek. A stabilizáció a 334-es szinten következik be.

Ha az ezer aktív korúra jutó eltartottak számát, tehát a húsz év alattiak és a hatvan év felettiek együttes arányát nézzük, akkor ez az arány egyértelmű emelkedésnek indul, hiszen legelőször csak az eltartandó gyermekek aránya indul növekedésnek, majd ez a növekedés csak évtizedek múlva gyűrűzik át az idősebb generációkra. Az ezer aktív korúra jutó inaktívak száma egy kisebb hullám után végül 1069 főnél stabilizálódik, tehát az állandó népességű társadalom szintjénél (1000 fő) magasabban. Összességében elmondhatjuk tehát, hogy egy növekvő létszámú társadalomban az ezer aktív korúra jutó inaktívak száma magasabb, mint egy stabil népességű országban, az alacsonyabb arányban jelen lévő nyugdíjasokat a folyamatosan magas gyermekszám túlkompenzálja.

Következő lépésként tételezzük fel, hogy a frissen aktív korba lépők reprodukciós együtthatója 130%-ról 70%-ra csökken. Egy ilyen változás a lakosságszám növekedésének megszűnéséhez, majd egyre gyorsuló ütemű csökkenéséhez vezet. Ez következett be Magyarországon is. Az 1960-as években a reprodukciós együttható 100% alá csökkent, majd a ’80-as évektől a lakosságszám is csökkenésnek indult. A történéseket a 3-as ábra mutatja, az előző ábra folytatódásaként. A reprodukciós együttható lecsökkenése a függőleges fekete vonal évében következett be.

Látható, hogy az ezer aktív korúra jutó gyermekszám a fent említett 735-ös szintről hirtelen csökkenésnek indul, majd a csökkenés lassul, végül a 356-os szinten stabilizálódik. A nyugdíjasok aránya (334 fő) eleinte nem változik, majd gyorsuló ütemben növekedésnek indul, végül stabilizálódik a 694-es szinten.

Az összes inaktívak aránya a 130%-os reprodukciós együtthatónál látott 1069 főről átmenetileg 800 alá csökken, majd emelkedésnek indul, és 1050 főnél stabilizálódik, csak éppen felcserélődik a nyugdíjasok és a gyermekkorúak súlya. Elmondható tehát, hogy egy tartósan csökkenő lélekszámú társadalom az aktívak és inaktívak számát tekintve korántsem egy fenntarthatatlan állapot, az inaktívak eltartásával kapcsolatos társadalmi terhek nem térnek el jelentősen egy csökkenő, növekvő, vagy éppen stagnáló lakosságszámú országban, csupán a gyermekkorúak és az időskorúak (de egyaránt eltartásra szorulók) aránya változik.

Végül nézzük azt az esetet, amikor a reprodukciós együttható a korábbi 80%-ról visszaugrik 100%-ra. Általában ezt tűzik ki minimális célként a mindenkori kormányok a népesedési politikájukban. Egy ilyen változás hatásait a 4-es számú ábrán láthatjuk a második függőleges fekete vonaltól kezdődően a korábbiak folytatásaként. A nyugdíjasok magas aránya mellett hirtelen a kiskorúak aránya is emelkedni kezd, így az aktív korúak egy ilyen népesedési forduló alkalmával átmenetileg dupla terhet kell, hogy viseljenek. Majd a helyzet stabilizálódik, és visszajutunk a poszt elején taglalt egyensúlyi állapotba, ezer aktívra jutó ezer inaktívhoz.

A legfontosabb tanulság szerintem az, hogy eltúlzottak azok a várakozások, miszerint az elöregedő társadalmakban a nyugdíjrendszerek fenntarthatatlanná válnak. Látható ugyanis, hogy egy átmeneti időszak után a társadalmi terhek egy elviselhető szinten stabilizálódnak.

Magyarország jelenleg valahol a zöld ponttal jelölt helyzetben van. A gyermekek aránya már lecsökkent, a nyugdíjasok számaránya pedig még alacsony, de már növekedésnek indult, hamarosan azonban az arányuk gyors növekedésére számíthatunk, hiszen a Ratkó korszak gyerekei lassan elérik a nyugdíjas kort.

Az is kiolvasható az ábrából, hogy 14 éve logikus és bölcs lépésnek tűnt a magánnyugdíjrendszer bevezetése, hiszen várható volt, hogy a gyermekszám csökkenése miatt a társadalmi terhek egy átmeneti csökkenés után emelkedésbe váltanak. Ezt az átmeneti könnyebb időszakot tehát nyugdíj előtakarékoskodásra kell fordítani. Szintén jó lépés volt a rendszerváltás utáni kormányoktól, az oktatási rendszer kiterjesztése. A fiatalok mind nagyobb arányban szereztek középfokú és felsőfokú végzetséget. Egy humán tőkébe történő befektetésnek tekinthető ez, amely elvárt hozománya, hogy a társadalom várható elöregedésével az aktív korúak alacsonyabb aránya mellett is biztosítja majd az inaktívak ellátását.

Kormányaink vétettek azonban egy súlyos hibát is. A demográfiai folyamatok miatt az elmúlt 20 évben fennálló átlagosnál kedvezőbb aktív/inaktív arányból adódó előtakarékoskodási lehetőséget valójában nem használtuk ki. A kormányok rövidlátó szemlélettel minden évben a kifizethető maximumot fizeték ki nyugdíjakra. Nyugdíjkorrekciós programokat, 13. havi nyugdíjakat vezettek be, 14. havi nyugdíjat vetítettek előre. Így bár papíron a magánnyugdíj pénztárakban lévő tőke folyamatosan szaporodott, társadalmi szinten mégsem képződött meg a szükséges megtakarítás, hiszen az MNYP vagyonokkal párhuzamosan az államadósság szintje is folyamatosan növekedett.

Így most 2011-ben abba a helyzetbe kerültünk, hogy a magánnyugdíj vagyonok államadósság csökkentésére fordítása után is magas az államadósságunk, ráadásul éveken belül a nyugdíjasok arányának gyors növekedésére számíthatunk, ami a jelenlegi kedvezőnek mondható állapothoz képest jelentősen növelni fogja a társadalmi terheket. Mindemellett a kormány a gyermekvállalási kedvet növelő intézkedéseket is hozott a családi adózás révén, ami a gyermekszám esetleges növekedése révén a fenti levezetések szerint további tehernövekedést fog okozni. Sőt már okoz is, hiszen a gyermekek után járó adókedvezmények már a 2011-es költségvetést is erősen terhelik.

Az, hogy ki-ki a nyugdíjasok vagy a gyermekesek támogatását (esetleg mindkettőt) favorizálja-e, politikai értékítélet kérdése. Az viszont ténykérdés, hogy a társadalmi szolidaritás jelenlegi rendszerében súlyos aránytalanságok vannak, mégpedig azért, mert a gyermekek ellátását legnagyobbrészt saját szüleik biztosítják, míg a nyugdíjakat valamennyi aktív korú járulékaiból fedezik.

A gyermekek ellátását legnagyobbrészt saját (aktív korú) szüleik biztosítják saját jövedelmük által megengedhető színvonalon, kisebbrészt pedig az állam a családi pótlékon, családi adózáson, kedvezményes utazáson, ingyenes oktatáson… stb keresztül. A nyugdíjasok ellátásáról viszont kizárólag az állam gondoskodik. Az állami gondoskodás természetesen az aktív korúak befizetéseiből történik. Az MNYP kiesésével az öngondoskodás mértéke minimálissá vált. Elmondható tehát, hogy azokra az aktív korúakra, akik gyermeket nevelnek és így biztosítják az utánpótlást a következő nyugdíjas generációk ellátására, jóval nagyobb társadalmi teher hárul, mint gyermektelen társaikra. A felnövekvő generáció azonban nem csak a saját szüleik nyugdíjáról fog majd gondoskodni, hanem azokéiról is, akik fiatal korukban nem vállaltak gyereket.

Erre persze az lehet az a gyermektelenek válasza, hogy nem kérnek ők az állami gondoskodásból, ha hagyná őket az állam öngondoskodni (például az MNYP vagyon nem-elvételével), akkor a helyzet mindjárt megoldódna. Az öngondoskodási modellnek azonban van egy fontos hátulütője: Ha az öngondoskodni vágyók kilépnek az állami szolidaritási rendszerből, mondván hogy a jövedelmük azon részét inkább saját nyugdíj előtakarékosságra teszik félre, cserébe lemondanak az állami nyugdíjtól, akkor adódik a kérdés, hogy ilyenkor ki gondoskodjon az öngondoskodni vágyók szüleinek nyugdíjáról, akik továbbra is a felosztó kirovó rendszerben maradtak?

A tanulságok levonását, és a szükséges teendőkről, valamint az elmúlt években hozott intézkedésekről való véleményalkotást az olvasókra bízom. Annyi bizonyos, hogy a társadalmi igazságosság rendszerét mindenkinek újra kell gondolni, hiszen egészen más a társadalom egyes részeinek terhelése növekvő, stagnáló, vagy éppen csökkenő népesség mellett. Az éppen aktuális demográfiai folyamatokhoz alkalmazkodni kell, az egyes társadalmi csoportokra háruló terheket az állam szabályozni tudja, illetve képes jelentősen tompítani a - demográfiai szempontból - átmeneti időszakok hatásait. A kérdés eldöntése csak részben oldható meg politikai és világnézeti szemszögből. A számok, azok a makacs számok ugyanis kemény korlátokat szabnak, melyek időnként elveink felülvizsgálatára kell, hogy bírjanak minket. Gondolok itt elsősorban azokra, akik egyes intézkedések alkotmányosságát, európaiságát feszegetik.

Amerika is demokráciaként működik, mégis olykor komolyan felvetődnek olyan (alkotmányos) eshetőségek „járni jár de nem jut” alapon, hogy bizony az Irakban, vagy Afganisztánban harcoló katonáknak nem jár fizetés addig, amíg az otthoniak meg nem állapodnak annak forrásáról.

Megjegyzés: A poszt címét a napokban a Világgazdaság című lapban azonos címmel megjelent írás után kapta egy kérdőjellel kiegészítve.

A kormány elsődleges célja az államadósság csökkentése, és e célból minden eszközt bevetnek; legutóbb egy államadósságcsökkentő alapot nyitottak, ahová bárki befizethet. Ennek kapcsán már írtam egy szösszenetet, hogy milyen egyéb módokon lehetne pénzt szerezni, de a legjobb ötletemet kihagytam: jelenjen meg az államadósság egy termékként a boltban!

Igen, termékként, mint a cukor, a liszt vagy a madáreledel. Az államadósságnak lenne doboza, arra rá lenne írva az eddigi összes államadósság (21200 milliárd forint jelen állás szerint), és hogy ebből mennyit képvisel ez a doboz. Ugyanis az államadósságot több címletben meg lehetne vásárolni: például 100, 500, 1000 vagy 10.000 forintos címletekben, és ez alapján mindenki összerakhatná, hogy mennyivel száll be pontosan. A pénztárnál kifizetné mindezt, az államadósság egy hányadát képviselő dobozt hazavihetné, és ott azt csinál vele, amit akar – kiadhatja a kutyának, játszhat vele a gyerek, eltüzelheti, telesírhatja könnyeivel, stb. A polgári körökben (tényleg, vannak még polgári körök?) például versenyt csinálnának belőle, „ki tud több államadósságot gyűjteni”, büszke háztulajdonosok a főhelyre tennék a családi ereklyék mellé, hogy „igen, megcsináltuk!”, esetleg a parlamenti képviselőjelöltek a kampány során ezt használnák fel a díszlet részeként, bizonyítva, hogy ők már eddig is sokat tettek a hazáért. És mi is lehet annál szebb, mint mikor szent karácsony éjjelén a gyerek izgatottan kibontja ajándékát, és felkiált: „anyu, egy darabka államadósság, köszönöm!”

Sőt, egy ilyen módszerrel akár személyre is lehetne szabni az államadósságot. Már látom a marketingesek seregét, ahogy pozicionálják a terméket, például a kisnyugdíjasoknak szánt terméket el lehetne nevezni „államadósság-farhátnak”, a tiniknek szánt dobozt pedig viccesen óvszeres doboznak lehetne álcázni, persze ráírva, hogy „AZ ellen ez sem véd!”. (Rossz nyelvek még ráírnák, hogy „ebből sem lesz semmi”, de gyorsan vessük el az ilyen negatív gondolatokat.)

Persze a fenti, mondhatnám idilli képbe gyorsan belerondítana a mai valóság. Először csak kisebb botrányok lennének, pl. kiderülne, hogy az államadósság doboz átvette a Nokiadoboz szerepét - elvégre a templomi perselyben lévő pénz eredetét is ritkán kérdőjelezik meg -, majd jönnének a nagyobb ügyek. Egy újság például kiderítené, hogy az államadósságdobozokat egy olyan közbeszerzési pályázaton szerezték be, ahol két feltétel volt: 1. a legolcsóbb árajánlat nyer, 2. az a pályázó hirdethető ki győztesnek, amelyiknek a neve „L”-lel kezdődik, és „ázár és fia, és még benne van a teljes Fidesz vezérkar Kft”-vel végződik. Egy tanulmány kimutatná, hogy egymillió forint államadósság előállítása kétmillió forintba kerül az államnak – nem kéne, hogy annyiba kerüljön, de így sikerült közbeszerezni -, ezért alapjaiban megkérdőjelezhető az akció sikeressége. A vég ott jönne el, amikor fontos állami tisztségek betöltéséhez a jelölt köteles lenne minél több államadósságdobozt bemutatni, és bizony itt politikusaink, magas helyen lévő tisztségviselőink a szokott módszerhez folyamodnának – ellopnák az államadósságdobozokat a boltok polcairól! Ezek után nem lenne meglepő, hogy bár papíron már a teljes magyar államadósságot megvásárolta-kifizette a lakosság, hazánk államadóssága mégis meredeken emelkedik, és már meghaladja az éves GDP 200 százalékát.

És ez így van jól; hazánk már annyi mindent eladott: gyárakat, üzemeket, jövőt; legalább egy dolog maradna meg nekünk: az államadósságunk.

Vajon mennyire lehet nehéz a mai időkben egy jó kabarészámot megírni? Elvégre napjaink politikájában annyi abszurd ötlet hangzik el, hogy a humoristának elég párat feljegyezni ezek közül, és máris dől a nép a röhögéstől! Itt van például a „szavazhatnak-e a szülők a gyerekek után is?” témakör, ami jelenleg úgy néz ki, nem fog megvalósulni, bármennyire is szeretné Orbán. A következő jelenetben Trunkó Barnabás ezt a témát bontja ki, és arra a meglepő következtetésre jut, hogy bizony most már a gyerekek szavazatáért is kampányolni kell a szülőknek. Előadja: Bajor Imre és Aradi Tibor.

Daniferi rájött a megoldásra, köszönjük neki a képet :-)

Szeretnék pár tuti ötletet adni a kormánynak, hogy hogyan fizessük vissza a kb. 20.000 milliárd forintos államadósságunkat (ami egészen pontosan 21.200 milliárd forint). A kormány eddig a "fizess be egy bankszámlaszámra" megoldást preferálja, de nekem természetesen sokkal jobb ötleteim vannak :-)

1. Például ki lehetne rakni a hipermarketek kasszasorára egy perselyt, amibe a vásárlók beledobálhatnák a felesleges aprót, az összegyűlt pénzt pedig az államadósság csökkentésére lehetne fordítani:

Kép forrása: Lassus blog

2. Milyen bosszantó tud lenni, hogy ha veszek valamit 499 Ft-ért, akkor valójában 500 Ft-ot kell fizetnem a kerekítés miatt? Nos, mi lenne, ha azt az egy forintot fel lehetne ajánlani az államadósság csökkentésére? A blokk meg így nézne ki: csirkefarhát - 499 Ft, államadósság - 1 Ft, fizetendő: 500 Ft.

3. A koldulás nem szégyen, sokan rászorulnak, például a magyar állam is. Kedves politikusaink kiülhetnének az utcára kalapozni egy kicsit, tehetségesebb politikusaink pedig akár utcazenésznek is beöltözhetnek - a fő cél, hogy gyűljön a pénz az államadósságra!

Kép forrása: Groszi fotóalbuma

4. A francnak kínlódni a fentiekkel, egyszerűen küldjünk ki mindenkinek egy kétmilliós csekket, tessék 30 napon belül befizetni, irgumburgum!

(Nem kell megijedni, ez még a régi elkúrós csekk, e a NER természetesen megvédi az embereket, ezért nekünk elég a kétmilla/fő.)

Egyéb ötletek?

A cím kicsit abszurd, de abszurd itt kérem az egész ország: emlékeztek a "miskolci lincseléses sztorira?"

Egy miskolci buszon került szóváltásba március 5-én egy 59 éves férfi, és egy fiatal pár, mert a férfi rászólt a fiatalokra, hogy ne rágózzanak olyan hangosan. A 13 éves fiú megtámadta a buszon a férfit, aki a vezetőhöz menekült. Miután leszálltak a fiú azonnal értesítette közelben lakó rokonait, akik mintegy húszan meg is jelentek, és megverték a férfit, aki súlyos sérüléseket szenvedett.

Ki milyen büntetést adott volna erre? Mondanám, hogy ideje lenne példát statuálni, és valami elrettentő erejű büntetést kiszabni, mert lassan minden hétre jut egy ilyen lincseléses hír... az igen tisztelt magyar bíróság azonban nem így gondolta, és meghozta az elsőfokú ítéletét, amelyet magam sem akartam elhinni:

...Közülük két nőt és egy férfit őrizetbe vettek a rendőrök, majd gyorsított eljárás keretében hétfőn, a két nőt 200 ezer forint pénzbírságra ítéltek, de az ügyész fellebbezése miatt a büntetés nem emelkedett jogerőre. A férfit azonban jogerősen nyolc hónap börtönbüntetésre ítéltek, amit három hónapra felfüggesztettek.

Mi ennek az üzenete? Nyugodtan verjétek az öregeket, legfeljebb kaptok valami rövid időtartalmú felfüggesztettet!

Szomorú...

Pár éve még nem voltak ilyen "problémáink", de a technika fejlődése elhozta ezt is: ha én ma valami hordozható számítógépszerűséget szeretnék vásárolni, vajon melyik éri meg jobban: a tablet (táblagép), vagy a netbook? Összeszedtem pár szempontot, mely alapján érdemes összehasonlítani a két termékfajtát (előre jelzem, egy "átlagtabletet" és "átlagnetbookot" hasonlítok össze, a szélsőértékes csodáktól most eltekintek).

Méret: Ebben a kategóriában a tablet nyer, alighanem nagy fölénnyel. Míg az átlagos netbook kb. 10-13 colos képernyővel rendelkezik, és a súlya valamivel 1 kg felett van, addig egy tablet képernyőjének(és teljes házának) mérete ennél kisebb (5-10 colos), és súlya is kisebb (olyan 300 gramm körüli). A tablet elfér a farzsebben, és könnyebb "cipelni" is, na nem mintha a netbook olyan nagy és nehéz lenne.

Üzemidő: Ismét a tablet győz, de már nem akkora fölénnyel, ugyanis a netbook használati ideje, köszönhetően az akkumulátorok fejlődésének, jelentősen nőtt. De míg egy netbok kb. 3-8 órát bír ki töltés nélkül (bár már vannak 10 órás üzemidejűek is elérhető áron), addig a tableteknél cikinek számít az 5-6 óra alatti üzemidő.

Felszereltség: A kamera-Wifi-USB hármas általában mindkét fajtában megvan, sőt, a tabletnak is van processzora és merevlemeze, de ez utóbbi kategóriában a netbook még jobb, mivel nagyobb háttértároló tartozik hozzá: míg a tableteknél pár tíz gigás merevlemezről beszélünk, addig a netbookoknál ez a nagyságrend pár száz gigásra módosul. Itt viszont a tabletek jönnek fel, alighanem pár éven belül ott is általános lesz a több mint 100 gigás háttérkapacitás.

Használhatóság, fejleszthetőség: Míg a tablet tulajdonképpen az mp5 lejátszó nagytestvére, addig a netbook a laptop vagy az asztali PC kistestvére. Ennek megfelelően a tablet inkább multimédiás alkalmazások futtatására, korlátozott célú internetezésre, vagy irodai alkalmazások megtekintésére alkalmas főként, de kevésbé alkalmas hosszabb szövegek gépelésére, nagyobb irodai feladatok elvégzésére, mivel nincsen billentyűzete. A netbook ennél jóval használhatóbb, például fel lehet rá telepíteni speciális céges programot, új operációs rendszert, le lehet cserélni rajta szinte minden szoftvert, ha nem tetszik, stb. Itt inkább az a kérdés, hogy ki mit preferál, mire akarja használni a kütyüt: ágyban facebookozásra vagy Excel tábla szerkesztésére - az előbbire jobb a tablet, az utóbbira meg a netbook.

Ár: Persze ez is attól függ, az ember milyen minőséget szeretne vásárolni... de míg tabletet már lehet olyan 80 eurótól venni (itt van egy, akit érdekel, hogy tényleg jó-e, azt majd írja meg, akinek van), és 100-250 euró között már tekintélyes választék van, addig a netbooknál a 200 eurót még nem igazán sikerült "alulmúlni" (hol van már a "szádolláros laptop" ígérete?) - úgy néz ki, ez egyelőre egy lélektani határ. Általánosságban a netbook azért drágább, mint a tablet, kérdés, hogy a tabletek elterjedése mennyire fogja leszorítani előbbiek árát.

Összefoglalom táblázatban is a fentieket:

(1-nagyon rossz, 5- nagyon jó)

Az állás döntetlen, és ez kb. reális is. Sok függ attól, hogy mire akarja használni az ember ezeket a kütyüket: általánosságban elmondható, hogy otthoni szórakozásra, multimédiás alkalmazásokra, alapcélú internetezésre jobb a tablet, de ha az ember dolgozni akar rajta, vagy grafomániás, esetleg szereti a megszokott programokat, akkor érdemesebb a netbookot választani. A fentiekkel kapcsolatban persze el kell mondani, hogy az ott leírtakra sokszor rácáfol egy-egy termék, például már lehet kapni tabletet kiegészítő billentyűzettel és képernyővel (lehet, hogy ez lesz a jövő?), ami megpróbálja egyesíteni a jó tulajdonságokat, más kérdés, hogy ez még nem általános.

Szóval mit érdemes venni: tabletet vagy netbookot?

Források:

Technet cikk a tabletekről

Mi az a tablet?

Mi az a netbook?

És a szerző (aki még mindig nem tud dönteni :-) számtalan átnyálazott árlistája, weboldala